Elkezdődött az idei év és mozikba került a már nagyon várt Átok című film újragondolása, amihez a horror rajongók nagy reményeket fűztek. De Jeff Buhler forgatókönyvíró újra eljött és pusztított dilettantizmusával. Nem elég, hogy tavaly két filmmel (Kedvencek temetője, A csodagyerek) támadott – az alapanyag miatt a Kedvencek temetője nem lett rossz – de idén évkezdés gyanánt tovább kísért és brutális szellemi kútfő mérgezést hajt végre hozzá nem értése révén, Az átok háza című remake-kel.
Muldoon nyomozó (Andrea Riseborough) és társa Goodman nyomozó (Demián Bichir) egy rejtélyes ügyben nyomoznak, amely megegyezik egy évekkel korábbi bűntény helyszínével. Minden nyom a Landers házhoz vezet, amiről úgy hírlik, hogy negatív erők lakják. Ahogy Muldoon egyre jobban beleássa magát az esetbe, úgy kezd el felborulni az addigi élete és hitvilága. A kérdés pedig adott: vajon képes lesz-e legyőzni az őt hatalmába kerítő gonosz erőt vagy ő is úgy végzi majd, mint megannyi áldozata?
A történet vázlata alapján mindenki azt gondolhatja, hogy ez egy sokrétű, többletjelentéssel rendelkező, nyomasztó horrorfilm lett. Ezekből csak az atmoszférát meg magát a műfajt sikerült abszolválni, azonban a sztori halál gyenge lett. Buhler nem hazudtolta meg magát és a már jól felismerhető kézjegyeit tette le az alkotásra. Nem fogunk meglepődni semmin, hiszen már a legelején a szánkba rágja, hogy az átkot nem lehet elpusztítani, sem elmenekülni előle, így máris adott a végkifejlet és mindezt az első négy perc után. Persze cinkostársa is akadt ez esetben “kedvenc“ forgatókönyvírónknak, hiszen a film rendezője Nicolas Pesce (Anyám szeme, Piercing) is besegített az írói folyamatokba. Pesce stílusában egyébként lenne bőven potenciál, de nagyon érződik rajta, hogy kezdő.
Az viszont egyértelműen látszik, hogy ért a hangulat teremtéshez, mert ha valami nagy erőssége ennek az alkotásnak az az atmoszféra, ami messzemenően nyomasztó és depresszív, ami egy ilyen sztorihoz elengedhetetlen. Ugyanakkor az is szemet szúr, hogy nem igazán érzi, hogyan kell hatásos jumpscarekkel operálni, mert mindegyik egytől egyig kiszámítható és rossz ütemben tálalt, valamint a kontinuitásra sem ártott volna odafigyelni, hiszen van nem egy jelenet, ahol kilóg a lóláb. Továbbá a folyamatos ide-oda ugrálás az időben is megzavarja és kizökkenti az embert, ezen pedig az sem segít, hogy semmilyen támpontot nem kapunk, hogy agyunk érdemben feltudja dolgozni a random és olykor indokolatlan csapongást a szálak között.
A rendező úr a színészvezetésben sem vall kudarcot, de érződik rajta, hogy biztonsági játékot játszik, mert látszik a szereplőkön, hogy nagyon szoros volt az a bizonyos gyeplő és nem igazán tudtak kibontakozni. Ettől függetlenül a színészek teljesítményére egy rossz szavunk nem lehet. Hiteles, megtört karaktereket láthatunk, de mégsem kiemelkedő igazán egyikük sem. Az elvárásoknak megfelelően elvégezték a rájuk bízott feladatot és köszönték szépen távoztak a jól megérdemelt jutalommal. Egy szó, mint száz, Az átok háza, ugyan nem lett olyan szinten gyalázatos remake, mint mondjuk a tavalyi Fekete karácsony, de bőven akadnak hibái, ami miatt sajnálatos módon a szürke középszerből nem tud kilépni. Buhler dilettantizmusa és Pesce lelkes amatőrizmusa átszivárog az egész filmen és pont, emiatt vérzik el az alkotás, hiszen érződik rajta a gagyisztika esszenciája. De talán pont emiatt fogják szeretni, mert az egész mű, olyan mintha egy tizenhat éves horror rajongó kamasz által készített fan fiction-ből készült volna.
