Mire volnál képes azért, hogy teljesüljön az, amire a legjobban vágysz?
Ebben a rövidke felvetésben össze is foglalható a hamarosan mozikba kerülő, Paolo Genovese, itthon is nagy sikerrel futó Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti/Complete strangers) rendezőjének új filmje. Az egykori reklámfilmes Genovese a 2011-es Éretlenek és a nagysikerű, nálunk 2016 decemberében bemutatott Teljesen idegenek című filmjeit nemcsak rendezőként, hanem forgatókönyvíróként is jegyzi. Utóbbi sikere éppen egyszerűségében rejlett – az egész film egy lakásban játszódik, egy baráti társaság vacsoráján, középpontba állítva az okostelefonok okozta bonyodalmakat, egy intelligens és elgondolkodtató kamaradráma, ami nem véletlenül volt műsoron nálunk is több, mint 1 évig. Annyira természetes az egész, hogy nézve a filmet azt kérdezhette magától az ember: hogy lehet, hogy ez a zseniális ötlet másnak még nem jutott eszébe eddig? Külön elkövette azt a bravúrt is, hogy amellett, hogy drámai témákat feszeget, kellően vicces is az egész, hogy ezt az atmoszférát vigyük magunkkal a moziból, a nyilvánvaló tanulságokkal megspékelve.
Egy valami biztos és ezt legújabb filmje is bizonyítja: ami mozgatja és amit újra és újra körüljár, az az emberi lélek működési mechanizmusa, a személyiségfejlődés/változás, illetve az alapjaiban sosem változó, gyarló és mégis csodálatos emberi természet. Nem moralizál, ami szuper, szereplői üdítően hétköznapiak, szeretnek, hazudoznak, nagy revelációik vannak -vagy éppen nincsenek. A film sikerén felbuzdulva ismét pszichológiai elemekkel operáló történet került ki a rendező kezei közül. Szereplőinket ezúttal sem engedi messzire Genovese, helyszínünk ez alkalommal is zárt tér: a The Place nevű kávézó egy meg nem nevezett olasz városban.
A nyitókép egész egyszerűen nem is lehetne jobb: a felülnézetből mutatott ominózus, klasszikus kávéházi asztal, amely mellett életek dőlnek el, súlyos és kevésbé súlyos kérdésekkel. Valamilyen homályos oknál fogva éreztem, már az elején, talán a fekete-fehér járólapok és egy nagytotálban felvett kávéscsésze miatt, hogy tetszeni fog ez a film, és szerencsére igazam lett. Itt is roppant egyszerű és egyúttal elképesztően ötletes alapot adnak a történetnek: egy titokzatos férfi vaskos fekete könyvbe írogat, szemben vele pedig az éppen aktuális delikvens, akinek megígéri: teljesül a kívánsága, bármi volna is az, cserébe viszont egy feladatot kell teljesíteni.
Az első csavarok itt következnek: a feladat szinte mindig olyasvalami, amihez a legkevésbé sem fűlik az illető foga, gyakran pedig bűncselekmény elkövetése az ára a kívánság teljesülésének. Az eleinte teljesen összefüggéstelen részletek nagyjából a játékidő fele körül kezdenek valami egységet mutatni, de itt is az orrunkra koppintanak: egy már gyakran alkalmazott filmes trükköt, amikor a történet az apró mozaikdarabkákból egységgé válik, megbontja egyfajta logikátlanság, hogy megint el kelljen gondolkodnunk: ez most mi is akar lenni?
Ha súlyozzuk a kérést és a cserébe teljesítendő feladatot, a legtöbb esetben megértjük, hogy mi az a megszállott szenvedély, kétségbeesés, ami a szereplőket hajtja: a vak fiú látni akar, az idős néni Alzheimeres férje hazatérését óhajtja a kórházból, a példás családapa rákos gyermeke gyógyulását, de még a bohókásan laza lány is, aki szebb szeretne lenni, az ő motivációja is jóval mélyebb: mivel mindig elhagyták, szerinte a külső szépség lesz a megoldás, hogy ez legközelebb ne történhessen meg. A feladat jellege viszont nemcsak őket, hanem a nézőket is próbára teszi: ha szorítunk a szereplőnek, hogy sikerüljön, amire érthetően nagyon vágyik, ennek az ára ugyan micsoda? Ezzel a rafinált manőverrel el is éri azt, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat és leginkább: tegyük fel a kezünket és ne foglaljunk állást.
Emberünk pedig, mint valami profi bábmester, húzogatja a szálakat, a felelősség pedig természetesen soha nem az övé, vegyenek bármilyen fordulatot is az események. Egyetlen közös pont van: a szereplők gyakorlatilag bármire rávehetőek azért, hogy megkapják, amire vágynak, de vajon tényleg így van ez? Végül mindenki megteszi, amit kérnek tőle? A másik, amin lamentálhatunk: kicsoda a férfi, akit soha nem neveznek a nevén és vajon kit szimbolizál? A kávézóban dolgozó Angela is erre keresi a választ. Miféle alak egyébként is az olyan, aki végtelenül szimpatikus, mégis borzalmak elkövetésére próbálja rávenni a már amúgy is gyászos helyzetben tengődő klienseit? Adva van tehát egy izgalmas, feszített történetvezetéssel rendelkező film és ami még különleges: a történéseket látni egyáltalán nem áll módunkban, hiszen az a szereplők elbeszélése alapján a néző fantáziavilágában bontakozik ki.
Nyilván így, mivel nem találunk a szintén olasz Paolo Sorrentino vagy a szívemben különleges helyet elfoglaló Luca Guadagnino-filmek szépséges látványvilágához hasonló képeket, egyértelmű, hogy a színészi játéknak kell elvinnie a hátán a filmet: szerencsére nem fogunk csalódni, az itthon jószerével ismeretlen olasz színészek hol plasztikus élénkséggel, hol szívbemarkoló melankóliával vagy megmosolyogtatóan heves gesztikulálás kíséretében keltik életre a legváltozatosabb karaktereket. A sok közeli felvétel gondoskodik róla, hogy kizárólag a szereplőkre és az általuk megjelenített érzelmekre koncentráljunk.
