Bizonyára sokunk találkozott már a kérdéssel, hogy ha visszamehetne az időben, hova menne? Legtöbbünk valószínűleg meginna valamit Hemingway-el vagy megrántaná Sztálin bajszuszát, esetleg részt vennénk egy ókori lakomán. Bár életünk tetemes részét töltjük saját múltunkon való töprengésen, viszonylag kevesen lennénk azok, akik egy személyes pillanatot élnének át újra. A Boldog időkig én is inkább a Nyugat íróival kávézgattam volna, ám a film után elbizonytalanodtam. Sőt, egyenesen egy hármas elágazásnál kötöttem ki, azok a fránya hetvenes évek is igazán csábítóak. Na de, vágjunk is bele kis képzeletbeli kiruccanásunkba. Victor Drumond (Daniel Auteuil) képregény rajzoló, passzív küzdelmet vív a modern technikával (és lényegében az egész fejlődő világgal), ám lassan kezdi feladni a harcot. Férje vergődését és házasságuk pusztulását megunva, felesége, Marienne (Fanny Ardant), úgy dönt kidobja Viktort. A férfi egy korábbi ajándék lehetőségével élve úgy dönt, a múltban próbál örömöt keresni.
A Boldog idők a francia vígjátékok legjobb formáját hozza. Cselekményét nem egy szálra korlátozza és egyik mellékszálat sem érezzük feleslegesnek, mivel mind szorosan összefutnak. Ebből is következik, hogy a karakterek szépen ki vannak dolgozva. Könnyű velük azonosulni, életszerűek és egyszerre szórakoztatóak. Lehetnek egyszerre saját száluk kedvelt és egy másik szál élvezettel utálható szereplői. Ebben a jól megírt karaktereken kívül természetesen a színészeknek is óriási szerepe van, akiken látszik, hogy élvezték megformálni a karaktereiket. Mind a szereplők , mind az alaphelyzet nagyban hozzájárulnak a humor remek működéséhez, melynek leginkább ezek adnak táptalajt. Victornak bármelyik korban szívesen lennénk társai.
Szerencsére azonban a poénkodás nem megy a néha meglepően mély, tartalom rovására. Érző-lélegző karaktereink ugyanis rendkívül széles skálán fejezik ki magukat. Ami lényegében csak plusz adalék az önmagában is elgondolkodtató, néhol komoly morális kérdéseket felvető alapszituáció mellett. A film sarkalatos pontja a hangulatteremtés, melyet remekül sikerül megvalósítani. Bár a retró soundtrack fontos szerepet játszik, szerencsére az alkotók nem zenék vállára helyezték a feladat minden terhét. A díszlet és az érzésvilág még zene nélkül is simán képes lenne beszippantani a nézőt, igaz, ehhez hozzájárul a modern technika enyhe (ugyanakkor szükséges) sározása is. És bár kap egy kis meseszerű mellékzöngét, azért végül a hetvenes évek is megkapja maga kritikáját.
