Különböző emberek ugyanazt a filmet nyilván egészen másnak láthatják (és ezzel nagyjából le is nulláztuk az egész filmkritika-szektort), de a Dzsungeltúra című alkotáshoz nekem egészen különleges szemüveget dobott a gép. Zsenge ifjúkoromban (igen, kedves gyerekek, akkor, amikor még nem volt internet) a legjobb haverommal a zindiánadzsonesz kalandjain felbuzdulva mi is nekiláttunk kalandregényt írni, hogy aztán majd betegre keressük magunkat a filmes jogokkal. Regényünk főszereplője egy botanikus csaj volt (v.ö. „lírai én”), aki találkozik egy kissé gyermekded, de kellően kigyúrt pofonosztó sármőrrel – ezt a vonalat nyilván a haverom vitte – akinek van egy szelíd jaguárja. A kis csapat plusz egy hozzájuk csapódó kisfiú (hogy a negyedik bének is legyen kihez kötődnie) Amazónia mélyén tolldíszes-lándzsás vadállatokkal és csattogó agyarú szőrös indiánokkal harcolva kutat a titkos kincs után. Nekünk sajnos mégsem sikerült betegre keresni magunkat a filmes jogokkal, de valaki a jelek szerint járt anyám pincéjében mostanában… Kár, hogy a harci szamarat végül kihagyta a történetből, nekem az volt a kedvencem.
Eredeti elképzeléseink szerint a gyermekded pofonosztó sármőrt Harrison Ford játszotta volna (ki más?), de ő azóta megöregedett, így szerepét a Dzsungeltúrában Dwayne Johnson volt kénytelen átvenni, míg a botanikus nőcit Emily Blunt alakítja. A jaguár sajna full CGI, a negyedik bé kedvéért betett kisfiú helyett pedig egy kötelező meleg karaktert kapunk Jack Whitehall személyében. A fentiek az élet fáját keresik, és a standard dzsungelbéli veszélyeken kívül meg kell küzdeniük egy tengeralattjárónyi nagyon-nagyon fura birodalmi némettel is (nagyjából az első világháború idején járunk), illetve egy rakás spanyol konkvisztádor-zombival. (Azt hiszem, ezt hívják angolul international castnak.) Tudom, hogy sokaknak csalódást fog jelenteni, de a film valószínűleg mégsem az én regényemen alapul, hanem a Disney parkok szintén Dzsungeltúra néven futó attrakcióját dolgozza fel, ha már a Karib-tenger kalózai esetében ilyen jól bejött az elgondolás.
Az alkotást dióhéjban tökéletesen leírja az az életérzés, ami akkor fogja el az embert, amikor a kastélyos-tüzijátékos-kisvonatos Disney logó alatt meghallja a Metallicától a Nothing Else Matters kezdő akkordjait. Mi van? MI VAN? Mivanmivanmivan? Jaume Collet-Serra, a Viasztestek és a futószalagon készült „Liam Neeson mindenkit lenyom” akciófilmek rendezője a Dzsungeltúrához nagyon-nagyon sok filmet próbált meg egyszerre leforgatni (Múmia, Karib-tenger kalózai, az összes Dwayne Johnson családi film). Ám a történet valahogy rossz ritmusban adagolja azokat az információkat, melyek alapján a közönségnek a szereplőkhöz viszonyulniuk kéne, és a milliónyi, amúgy jópofa marcipánfigurával díszített szülinapi torta arccal lefelé landol a padlón (Ez már csak azért is kellemetlen, mert maguk a forgatókönyvírók egészen jó nevek a szakmában, Michael Green írta pl. a Logant és a Blade Runner 2049-et, a mindig együtt dolgozó John Requa és Glenn Ficarra pedig az I Love You Phillip Morrist).
Az alapfelállás a Múmiát idézi, a nem túl okos, de dörzsölt izomkolosszussal, a maga módján kemény értelmiségi csajjal meg annak az angol úriember bátyjával. Igen ám, de a Múmiában nagyon jól működött a kémia Brendan Fraser és Rachel Weisz, illetve az univerzum és John Hannah közt. Dwayne Johnson és Emily Blunt közt viszont nincs se kémia, se fizika, se matematika, de még egy nyamvadt osztályfőnöki sem. Ennek egyik oka valószínűleg az, hogy míg Weisz olyan diplomás kékharisnyát játszott, akiből a körülmények és karakterfejlődés néha kihozták, hogy kardozott meg beszólt a marconáknak, tehát a csipkekesztyűs-kisblézeres allűröket simán el lehetett neki nézni, addig Blunt karaktere alapból kardozik meg beszól a marconáknak, tehát érthetetlen a folyamatos hülyep. viselkedés, illetve a figura nem nagyon tart sehonnan sehova (az említett kémia hiányában szerelmi téren sem). Mivel egy ilyen nagyon felvilágosult és bevállalós női karaktert a dolgok jelenlegi állása szerint férfiember nem segíthet ki a bajból amolyan 20-századi patriarchális módon, hiába szegény Sziklán a baromi snájdig siltes sapka (arról a túltolt izomtömegről nem is beszélve, ami miatt szegénynek lassan már a feje ki se látszik a vállai közül…), egyszerűen nincs tere, amiben mozogjon. Csak abban a jelenetben kap esélyt az erőfitogtatásra, ahol a legrosszabb kalandfilmes hagyományok előtt adózva a tesze-tosza puhapöcs bennszülötteket kell a fehér, vagyis hát jelen esetben kellemesen karamellszínű hősnek megmentenie. (Én egy adott ponton elkezdtem szurkolni az Édgar Ramirez vezette zombiknak, és nagyon meg voltam bántva, hogy a végén nem kapnak valamiféle feloldozást). Hiába a klasszik Johnson-féle mosoly és szív, mert ezek csak akkor működnek, mikor emberünk kiváló érzékkel az ostoba szupermacsó kultúrát és benne saját magát parodizálhatja (pl. Jumanji). A lüke bratyeszból ezerféle módon lehetett volna szimpatikus, életszerű meleg karaktert csinálni, de ehelyett minden homofóbok nedves álmát kapjuk meg kínosabbnál kínosabb klisékbe és rózsaszínbe csomagolva, akiről túl későn és túl mesterkélten derül ki, hogy egyáltalán mégis mi a jó fenét keres a dzsungelben, természetes élőhelyétől, a Kék osztriga bártól ilyen távol. Én értem, mi több, abszolúte megértem, hogy egy családi filmben miért kell egy picit kilépni a szülők komfortzónájából, miért van szükség annak bemutatására, hogy egy nő is lehet kemény és egy férfi is lehet puha, de ennek az egész koncepciónak a gyenge minőségű műanyagból nagyüzemben sorozatgyártott változata szerintem több kárt okoz, mint hasznot.
A látványvilág olyan, mintha négyszázötven kilónyi válogatott gumimaci desztillált színanyagaiból dolgoztak volna az alkotók, a hipermesterséges számítógép-animált világegyetem a maga rengeteg mosolygós dél-amerikai állatkájával a kisebb gyermekeknek biztos bejön – ahol a „kisebb” a korhatár-besorolás szerint minimum 12 évet jelent- a nagyobbaknak viszont lehet, hogy belefájdul a foga. A CGI jaguár gáz, bár lehet, hogy csak én vagyok túl öreg az ilyesmihez (élő állat esetében díjaznám az idomár munkáját, a ragadozóval együtt játszó színész bátorságát, illetve azt, ahogy ügyes vágásokkal és zenével azt az érzetet keltik a nézőben, mintha az állat valóban komplex kognitív műveleteket végezne, a számítógéppel viszont olyan arckifejezést generálok a szőr alá, amilyet akarok, semmi nincs a fantáziára bízva).
Kimondottan kedvelem Dwayne Johnson esetenként talán bugyuta, de jószándékú és szórakoztató filmjeit, a Skorpiókirály, az Utazás a rejtélyes szigetre és a Jumanji örök családi kedvencek. A Dzsungeltúrának innen volt szép veszíteni, de sajnos sikerült neki.
