Egy valami mindig telitalálat a filmesek számára: ha a főszereplő, az ember legjobb barátja, vagyis egy kutya. Így lett ez most is. És hiába idén ez már legalább a harmadik olyan mozi, ahol egy kis kedvenc elkerül otthonról és kalandos úton-módon kerül haza, mégis sok kisgyerekes családot fog a filmszínházakba csábítani Kópé története. A Kópé című animációs film forgatókönyvírói között megtaláljuk Rob Muirt (Jönnek a kacsák, Csingiling és a nagy tündérmentés), ehhez mérten pedig újfent egy igazi családi film született. Nem csak azért, mert 6-os korhatár besorolást kapott és többnyire ezen korosztály még nem igazán szokott egyedül beülni egyet mozizni, hanem mert a készítők gondoltak a felnőtt kisérőkre is és olyan karaktereket, utalásokat, illetve egy-egy elrejtett poént fűztek bele az alkotásba, melyet leginkább a szülők fognak igazán élvezni és érteni. Ilyen a helyenként már kicsit túltolt (vér)-mókusok „makkos” szóviccei és Michael Jacksonra hajazó táncbemutatóik. De egyik régi, nagy kedvencünk, (a ’90-es évekből), az Ace Venturára hasonlító állati nyomozót megtestesítő szereplő kinézete és karaktere is sok szülő számára hozhat nosztalgikus érzést. Ahogyan a film végén is találkozhatunk majd egy olyan szereplővel, akire bár nem számítunk, de kellemes plusz perceket ad hozzá a mozihoz. Hogy kiről van szó, az maradjon meglepetés!
A kisebbeknek szánt, főleg animációs filmek egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy többnyire a készítők nem mennek túl nagyon a másfél órás műsoridőn, ami még épp abban az időintervallumban van, hogy le tudja kötni a gyermekek figyelmét és ne legyen a szülőknek se egy WC-Moziterem charterjárat a filmélmény. A Kópé is betartja ezt a szabályt, 87 perces játékidejével. Rengeteg karakterrel találkozunk a cselekmény során, főleg, ami a kutyákat illeti. Különböző fajta és személyiségű blöki szórakoztat minket, így a főszereplő(kö)n kívül mindenki találhat számára kedvencet, akin biztos derülni fog jópárszor. Bár alapesetben a főszereplő eb, Kópé egy elkényeztetett kis szobakutya, a karaktere mégis nagyon szerethető. Nem érezzük azt, hogy jaj látunk egy „luxusfeleség ölebet” (miközben a valóságban igenis), a készítők egy nagyon kedves főhőst tudtak a vászonra vinni, akit bárki szívesen hazavinne magával. Főleg miután eltávozik az idős gazdija, aki végrendeletében egyetlen kikötéssel van: az új örökösnek nagyon jó viszonyban kell lennie a kiskedvencével. De ahogy az lenni szokott, ilyenkor feltűnik egy dollárszemű távoli rokon, akit csak az érdek vezérel, míg magáénak nem tudja a busás vagyont. Viszont Kópé egy véletlen folytán elkerül a villából és kalandos története kezdetét veszi, új barátokkal, ellenségekkel és talán egy még szebb jövővel, mint ami eddig várta.
A szereplők kidolgozása, már ami a vizualitást érinti, némileg furán hathat, mivel a kutyáknak szebb hollywood-i fogsoruk van, mint az emberi szereplőknek, de talán egy mesénél ez még el is nézhető. Sőt olyan szempillája van a lány kutyáknak, hogy azt még Marilyn Monroe is megirigyelte volna. A filmben a vicces jeleneteken túl van némi drámai hatás és tartalmi mondanivaló is. De mégsem megy bele a mozi mélyen a dolgokban, csak annyira, hogy jobban közelebb tudjuk érezni magunkhoz a szereplőket. Az igazán nagy filmőrültek talán felfedezhetnek némi dejavu érzést pár jelenet erejéig, ami olyan lehet, mintha kicsit másolták volna bizonyos filmekből egyes részeket, de így is kapunk egy kedves másfél órás családi kikapcsolódást.
