Az a jó a koreai filmekben, hogy soha nem azt kapja az ember, amit a trailerek sugallanak. Az Élősködők is pontosan ilyen – elsőre thrillerre számítanánk rejtélyekkel és feszültséggel, ehhez képest a műfaji besorolás nem olyan egyértelmű. Szórakoztat, de el is gondolkodtat, megnevettet, de sokkol, kiszámítható, de mégis meg tud lepni. Van benne humor, ami megragadja a figyelmet, fanyarság, amit kivetíthetünk magunkra, feszültség, amitől az elejétől a végéig izgalmas, és a legfontosabb, hogy egy olyan elképesztő történetet tár elénk, ami minimum hátborzongató. A film hazánkban először a miskolci CineFesten debütált, majd október végén a 12. Koreai Filmfesztivált nyitotta meg, de nem kell aggódni: akik lemaradtak, de pótolni szeretnék, decembertől az itthoni mozik kínálatában is megtalálják majd.
A történet szerinti Kimék egy igazi léhűtő banda: a félszuterénben tengődő négytagú család tagjai hírből sem ismerik a tisztességes munkát, alkalmi keresettel is alig rendelkeznek, emiatt a gyerekek, bár tehetségesek, iskolába nem járnak. Amikor egy nap Ki-woot, a fiatalabbik sarjat meglátogatja egy jó sorú barátja, felcsillan a remény, hogy végre kamatoztathatja angol tudását a tehetős Park-család lányának magántanáraként. A dolog ott indul el a lejtőn, amikor a munka elvállalásához diplomát hamisítanak neki. Ki-woo hamar meglátja a lehetőséget gazdagéknál, és szép sorban mind a négyen beszivárognak a jómódú famíliához ilyen-olyan minőségben. Mint minden ilyen helyzetben, itt is jön majd néhány buktató, ami elindítja a történetet egy bizonyos végkifejlet felé, előre vetítve egy komoly katarzist, a dramaturgiai eszközök többnyire ismerősek is lesznek, de közel sem a megszokott fordulatokkal találkozunk, pláne nem a döbbenetes vége-csattanót illetően. Az Élősködőkben gyakorlatilag minden benne van, ami egy jó filmhez kell. Fürdőzik a keserédes, néha fekete humorban, de közben suttyomban gerjeszti is a feszültséget, ami egy jó krimi alapja. Könnyen gördül előre a történet, eközben ügyesen lavírozik a műfajok között, kapunk egy marék thriller elemet, egy kis horrort, némi akciót, mindezt ügyesen felépített emberi kapcsolatok színesítik. Maga a történet olyan erős, hogy a színészek igazából csak kellékei a mesélésnek, egyikük se emelkedik ki vagy lesz fontosabb a másiknál, mégis bármelyikük nélkül hiányos lenne a sztori.
A karakterekszépen épülnek fel, mindegyik szereplő a helyén van, se hiány, se felesleg nincs. Mindig érdekes, ha egy film arra bazírozik, hogy a negatív szereplőknek akarjunk szurkolni, de az a helyzet, hogy ebben a történetben nincs egyértelműen kimondva, hogy ki a jó és ki a rossz. A társadalmakat átszövő, hivatalosan csak a statisztikákban megnevezett, a gyakorlatban azonban élesen diagnosztizálható osztálykülönbségek itt is, ott is szúrnak egyet, az ebből fakadó kényelmetlen feszültség módszeres felépítése adja a selyemzsinórt, mely végigkalauzol minket a történetben. Mindkét család hordozza a maga keresztjét, a 132 perces játékidő pedig bőven hagy helyet a fordulatok felvezetéséhez és kidolgozásához. A film tobzódik a szimbolikus elemekben. Már az is jelzésértékű, ahogy a Park-család egykori házvezetőnője kigúnyolja az észak-koreai híradásokat. A hangok és a zenék folyamatosan kiemelt szereppel rendelkeznek, erősen befolyásolják, hogy hogyan is érdemes egy adott snittetértékelni. Bár szagot nyilván nem érzünk, elég sokáig beszélnek róla a filmben ahhoz, hogy egy idő után mégiscsak kaparja majd valami az orrunkat. Még a díszkő, mint jelzés értékű elem is fontos szerepet kap, a koreai társadalomra jellemző babonaság egy pillanatra itt is felüti a fejét. A helyszínek és azok elrendezése, a színek és a terek mind tűpontosan irányítják a néző figyelmét a szereplők elhelyezését és a jelenetek feldolgozását illetően.
A látványért Hong Kyung-pyo operatőrt illeti a dicséret, aki olyan filmekben működött közre, mint például az itthon is ismert tavalyi Gyújtogatók, vagy a 2013-as Snowpiercer – Túlélők viadala, melyben szintén Bong Joon-ho rendezővel dolgozott együtt. Azért veszélyesek a társadalomkritikát bemutató filmek, mert sokkal közelebb állnak a valósághoz, mint mondjuk egy thriller vagy egy vígjáték. Amikor a film végén elindul a stáblista, biztos vagyok benne, hogy többek fejében is megfordul: ez akár még meg is történhet. És ez az, ami a nézői vélemények kialakításakor megadja az utolsó lökést.
