vasárnap, november 10, 2024

Trending

Hasonlóak

Guillermo del Toro: Pinokkió kritika (Guillermo del Toro’s Pinocchio, 2022 – Netflix)

Mese- és könyvfogyasztási szokásaimat tekintve soha nem voltam a szülők álma. A legtöbb mese halálra untatott, legalábbis abban a formában, ahogy ezek a gyerekekhez eljutottak (tuti díjaztam volna, ha a gonosz királynőnek addig kell tüzes cipőben táncolni Hófehérke esküvőjén, míg bele nem hal…). Azokat a történeteket különösképp utáltam, ahol valami morális tanulságot igyekeztek letolni a torkomon. Utóbbiak legrosszabbika a Pinokkió volt. Carlo Collodi, az eredeti könyv szerzője nyilván rühellte a rossz gyerekeket, akik nem szeretnek iskolába járni, nem engedelmeskednek a szüleiknek alanyi jogon stb., Pinokkió tehát szájbarágós fejezetek hosszú során át szív, mint a mondabéli torkos borz, amíg végül a fabábuból nem hogy igazi kisfiú, de JÓ kisfiú lesz. Az csak hab volt a tortán, hogy Pinokkió nem afféle sablonos rossz gyerek volt, hanem kimondottan hülye és aljas, azt pedig már gyerekként is éreztem, hogy az utolsó dolog, ami ezen segít, az az iskola meg a prédikálás. A Disney-féle rajzfilmváltozat a főhős kiherélése mellett mindezt megszórta egy bőséges adag porcukorral, ami – ha ez egyáltalán lehetséges – csak rontott a dolgokon. Az eredetiben legalább volt valami visszataszítóan egyedi. Egyszóval, Pinokkió soha, semmilyen formában nem volt a szívem csücske. Az élőszereplős remake-et messzire elkerültem, a legújabb, del Toro féle változatot pedig három okból néztem meg: imádom a stop-motion filmeket, mindig is izgalmasnak találtam del Toro látomásait és az animáció-szakos gyerekem ragaszkodott hozzá.

A hozzám hasonló lelkivilágú nézők (ha egyáltalán vannak ilyenek…) megnyugtatására közlöm, hogy a sztori jócskán eltér a könyvtől, a rajzfilmhez képest pedig körülbelül 180 fokos fordulatot képvisel. A késő 1800-as évek európai aranykora helyett az első világháború idején indul a történet, amikor is Geppetto (David Bradley), a kis hegyi falu közmegbecsülésnek örvendő, mindenki által szeretett fafaragója egy bombázásban elveszíti imádott kisfiát, Carlót. Szegény bácsi ezután teljesen lezüllik, inni kezd, és végül farag magának egy bábut, történetesen abból a fatörzsből, amiben narrátorunk, a művészlélek Tücsök (Ewan McGregor) lakozik, egy végtelenül cuki és lakályos kis szobában. (Csak épp a Tücsöknek nincs pupillája, ezért úgy néz ki, mint az Apokalipszis kevésbé ismert szub-miniatűr ötödik lovasa, és baromi ijesztő, de komolyan, a víz levert tőle.) A bábu az erdő szelleme (Tilda Swinton) jóindulatúnak szánt közbejárása nyomán életre kel (a hangja a zseniális Gregory Mann), és mivel fogalma sincs az ún. társadalmi elvárásokról, meg úgy egyáltalán semmiről, kicsiben és nagyban egyaránt tör-zúz és rombol, nem rossz szándékból, de megállíthatatlanul. A helyzeten nem sokat javít, hogy a Carlo halála óta eltelt évtizedekben hatalomra jutottak a nácik, az átlagosnál is kellemetlenebb társadalmi elvárásokkal…

Guillermo del Toro: Pinokkió kritika
Guillermo del Toro: Pinokkió (B-J): Gepetto (hangja: David Bradley) és Pinocchio (hangja: Gregory Mann). Kredit: Netflix © 2022

Fura egyveleg az új Pinokkió. Ami a műszaki megoldásait és a látványát illeti, egy szavunk nem lehet, ilyen szépet időtlen idők óta nem láttam. Gepetto a régi oltárok fafaragványait idézi, a gyerekfigurák a fényesre lakkozott hasbeszélő bábukat és karácsonyi játékokat, a felnőttek az egyszerre vidám és ijesztő vásári bábjátékok alakjait, a túlvilági lények meg olyanok, ahogy azt del Torótól már megszokhattuk, minden lehetetlen helyen szemekkel. Maga Pinokkió az örökbarátságos arcával, a japán horrorfilmek mozgásművészeitől ellesett könnyed és iszonyatosan idegen mozdulataival, erősen hangsúlyozott fa-jellegével egyszerre szeretnivalóan naiv és zsigerien rémisztő. Csodálatosak a helyszínek, gyönyörűek a fények, fantasztikus színészek adták a hangjukat a produkcióhoz (a felsoroltakon kívül pl. Cate Blanchett, John Torturro és Christoph Waltz). És borzasztó a történet. De tényleg az.

Számomra del Toro nyilvánvaló náciellenessége abszolúte szimpatikus, de ebben a filmben valahogy teljesen tájidegen. A gyerekeknek hiába magyarázzuk, ki volt Mussolini (függetlenül attól, hogy a filmben szereplő karikatúrája amúgy kitűnő, mint ahogy felnőtt szemmel nézve teljesen a helyén van a kisebbségi komplexusát a saját fián kiélő helyi minihitler is, Ron Perlman utánozhatatlan hangjával). Nem fogják érteni, hogy a diktátor, mint kategória, miért undorító (és ehhez képest miért népszerű…), ennek megértetéséhez inkább várjunk néhány évet, és nézessük meg velük a Jojo nyuszit. A felnőtteknek kicsit túl egyszerű megközelítést képvisel az, hogy amikor Pinokkió személyesen a Ducének előad egy lázadó szellemű gyerekdalocskát arról, hogy te mekkora egy kaki vagy az egész idióta zászlólengető bandáddal együtt, a nép nem gyújtja rá a sátrat, hanem lelkesen tapsol. Ha ez tényleg így lett volna, az egész történelem máshogy alakul, de sajnos nem így volt.

Guillermo del Toro: Pinokkió kritika
Guillermo del Toro: Pinokkió: Tücsök (hangja: Ewan McGregor). Kredit: Netflix © 2022

Míg Pinokkió az eredeti történetben a pofonokból okulva megtanulja, milyen csudijó a megfelelési kényszer, a mostani változatban azt tanítja nekünk, hogy mindenkit úgy el kell fogadni, ahogy van, akkor is, ha ránk gyújtja a házat, mert a szeretet majd mindent legyőz. Ez az új üzenet sem különösebben szimpatikus, még akkor sem, ha aláírom, hogy egy másfél órás animációs film nem az a fórum, ahol a nüanszokba bele kell mászni, és különben is, karácsony van. Az is ront az összképen, ahogy a szemlátomást örökéletű fabábu a Halál és munkatársai jótanácsait követve válik végül, ha nem is emberré, de Emberré, és mindenkit eltemetve boldogan távozik a naplementébe. Itt azért érzésem szerint még elfért volna még egy-két nüansz, a halál kellemetlen tematikáját (és a szeretetét is…) a Kubo és a varázshúrok ezer százalékkal jobban kezeli. Egyébként az egész filmen végigvonul egy Pinokkiót Jézusnak megfeleltető allegória, a szeretet – megváltás – halál háromság milliónyi nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló szimbólumával. Ebből akár valami egészen fantasztikusan jó is kisülhetett volna, ha a fő hangsúlyt az alkotók ide helyezik, az egymásba fonódó Isten fia – Ember fia – Faragott képmás jelképek még így is a Pinokkió legerősebb részét adják.

A zenés betétek a cirkuszi jelenetekben indokoltak, amúgy viszont kissé törik a ritmust (bár önmagukban egyébként nem feltétlenül rosszak).

Guillermo del Toro: Pinokkió kritika pontozó thumbnail
Guillermo del Toro: Pinokkió (Guillermo del Toro's Pinocchio, 2022 - Netflix)
Összességében
Az új Pinokkió gyerekfilmnek felnőtt, felnőtt filmnek picit gyerekes. Egyszer mindenképp érdemes megnézni, különleges szép kiállítású, tejesen egyedi hangulatú, szemlátomást igazi szerelem-projekt. Ha karácsonyi hangulatban ülünk neki, és némi édes alkohollal blokkoljuk a kognitív funkciókat, akár meg is könnyezhetjük. Gyerekeknek semmiképp nem ajánlott.
Látvány
10
Történet
6
Hangok
10
Zene
7
8
Kovácsné
Kovácsnéhttp://kovacsne.blog.hu
Gyerekként szerény 19 alkalommal láttam a moziban a Piedone Egyiptomban című kultikus műremeket (többnyire jegy nélkül, de ez most nem tartozik ide). Azóta is próbálok rájönni, hogy bizonyos filmek bizonyos embereket miért fognak meg, miközben mások ugyanazt az alkotást nézhetetlen undormánynak tartják. Filmet elemezni matematikai módszerekkel nem tudok, vonatkozó szakképesítésem nincs. Írásaim ennek megfelelően egy szakfordító agrármérnök bevallottan szubjektív merengései egy-egy mozis élmény kapcsán (gyerekfilmek esetén a saját ivadékaim és szellemi holdudvaruk vonatkozó merengéseit is kötelességtudóan csatolom).