Mese- és könyvfogyasztási szokásaimat tekintve soha nem voltam a szülők álma. A legtöbb mese halálra untatott, legalábbis abban a formában, ahogy ezek a gyerekekhez eljutottak (tuti díjaztam volna, ha a gonosz királynőnek addig kell tüzes cipőben táncolni Hófehérke esküvőjén, míg bele nem hal…). Azokat a történeteket különösképp utáltam, ahol valami morális tanulságot igyekeztek letolni a torkomon. Utóbbiak legrosszabbika a Pinokkió volt. Carlo Collodi, az eredeti könyv szerzője nyilván rühellte a rossz gyerekeket, akik nem szeretnek iskolába járni, nem engedelmeskednek a szüleiknek alanyi jogon stb., Pinokkió tehát szájbarágós fejezetek hosszú során át szív, mint a mondabéli torkos borz, amíg végül a fabábuból nem hogy igazi kisfiú, de JÓ kisfiú lesz. Az csak hab volt a tortán, hogy Pinokkió nem afféle sablonos rossz gyerek volt, hanem kimondottan hülye és aljas, azt pedig már gyerekként is éreztem, hogy az utolsó dolog, ami ezen segít, az az iskola meg a prédikálás. A Disney-féle rajzfilmváltozat a főhős kiherélése mellett mindezt megszórta egy bőséges adag porcukorral, ami – ha ez egyáltalán lehetséges – csak rontott a dolgokon. Az eredetiben legalább volt valami visszataszítóan egyedi. Egyszóval, Pinokkió soha, semmilyen formában nem volt a szívem csücske. Az élőszereplős remake-et messzire elkerültem, a legújabb, del Toro féle változatot pedig három okból néztem meg: imádom a stop-motion filmeket, mindig is izgalmasnak találtam del Toro látomásait és az animáció-szakos gyerekem ragaszkodott hozzá.
A hozzám hasonló lelkivilágú nézők (ha egyáltalán vannak ilyenek…) megnyugtatására közlöm, hogy a sztori jócskán eltér a könyvtől, a rajzfilmhez képest pedig körülbelül 180 fokos fordulatot képvisel. A késő 1800-as évek európai aranykora helyett az első világháború idején indul a történet, amikor is Geppetto (David Bradley), a kis hegyi falu közmegbecsülésnek örvendő, mindenki által szeretett fafaragója egy bombázásban elveszíti imádott kisfiát, Carlót. Szegény bácsi ezután teljesen lezüllik, inni kezd, és végül farag magának egy bábut, történetesen abból a fatörzsből, amiben narrátorunk, a művészlélek Tücsök (Ewan McGregor) lakozik, egy végtelenül cuki és lakályos kis szobában. (Csak épp a Tücsöknek nincs pupillája, ezért úgy néz ki, mint az Apokalipszis kevésbé ismert szub-miniatűr ötödik lovasa, és baromi ijesztő, de komolyan, a víz levert tőle.) A bábu az erdő szelleme (Tilda Swinton) jóindulatúnak szánt közbejárása nyomán életre kel (a hangja a zseniális Gregory Mann), és mivel fogalma sincs az ún. társadalmi elvárásokról, meg úgy egyáltalán semmiről, kicsiben és nagyban egyaránt tör-zúz és rombol, nem rossz szándékból, de megállíthatatlanul. A helyzeten nem sokat javít, hogy a Carlo halála óta eltelt évtizedekben hatalomra jutottak a nácik, az átlagosnál is kellemetlenebb társadalmi elvárásokkal…
Fura egyveleg az új Pinokkió. Ami a műszaki megoldásait és a látványát illeti, egy szavunk nem lehet, ilyen szépet időtlen idők óta nem láttam. Gepetto a régi oltárok fafaragványait idézi, a gyerekfigurák a fényesre lakkozott hasbeszélő bábukat és karácsonyi játékokat, a felnőttek az egyszerre vidám és ijesztő vásári bábjátékok alakjait, a túlvilági lények meg olyanok, ahogy azt del Torótól már megszokhattuk, minden lehetetlen helyen szemekkel. Maga Pinokkió az örökbarátságos arcával, a japán horrorfilmek mozgásművészeitől ellesett könnyed és iszonyatosan idegen mozdulataival, erősen hangsúlyozott fa-jellegével egyszerre szeretnivalóan naiv és zsigerien rémisztő. Csodálatosak a helyszínek, gyönyörűek a fények, fantasztikus színészek adták a hangjukat a produkcióhoz (a felsoroltakon kívül pl. Cate Blanchett, John Torturro és Christoph Waltz). És borzasztó a történet. De tényleg az.
Számomra del Toro nyilvánvaló náciellenessége abszolúte szimpatikus, de ebben a filmben valahogy teljesen tájidegen. A gyerekeknek hiába magyarázzuk, ki volt Mussolini (függetlenül attól, hogy a filmben szereplő karikatúrája amúgy kitűnő, mint ahogy felnőtt szemmel nézve teljesen a helyén van a kisebbségi komplexusát a saját fián kiélő helyi minihitler is, Ron Perlman utánozhatatlan hangjával). Nem fogják érteni, hogy a diktátor, mint kategória, miért undorító (és ehhez képest miért népszerű…), ennek megértetéséhez inkább várjunk néhány évet, és nézessük meg velük a Jojo nyuszit. A felnőtteknek kicsit túl egyszerű megközelítést képvisel az, hogy amikor Pinokkió személyesen a Ducének előad egy lázadó szellemű gyerekdalocskát arról, hogy te mekkora egy kaki vagy az egész idióta zászlólengető bandáddal együtt, a nép nem gyújtja rá a sátrat, hanem lelkesen tapsol. Ha ez tényleg így lett volna, az egész történelem máshogy alakul, de sajnos nem így volt.
Míg Pinokkió az eredeti történetben a pofonokból okulva megtanulja, milyen csudijó a megfelelési kényszer, a mostani változatban azt tanítja nekünk, hogy mindenkit úgy el kell fogadni, ahogy van, akkor is, ha ránk gyújtja a házat, mert a szeretet majd mindent legyőz. Ez az új üzenet sem különösebben szimpatikus, még akkor sem, ha aláírom, hogy egy másfél órás animációs film nem az a fórum, ahol a nüanszokba bele kell mászni, és különben is, karácsony van. Az is ront az összképen, ahogy a szemlátomást örökéletű fabábu a Halál és munkatársai jótanácsait követve válik végül, ha nem is emberré, de Emberré, és mindenkit eltemetve boldogan távozik a naplementébe. Itt azért érzésem szerint még elfért volna még egy-két nüansz, a halál kellemetlen tematikáját (és a szeretetét is…) a Kubo és a varázshúrok ezer százalékkal jobban kezeli. Egyébként az egész filmen végigvonul egy Pinokkiót Jézusnak megfeleltető allegória, a szeretet – megváltás – halál háromság milliónyi nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló szimbólumával. Ebből akár valami egészen fantasztikusan jó is kisülhetett volna, ha a fő hangsúlyt az alkotók ide helyezik, az egymásba fonódó Isten fia – Ember fia – Faragott képmás jelképek még így is a Pinokkió legerősebb részét adják.
A zenés betétek a cirkuszi jelenetekben indokoltak, amúgy viszont kissé törik a ritmust (bár önmagukban egyébként nem feltétlenül rosszak).
