A kedves, kissé félénk kisfiú zsebórányi szemekkel bámul be tetszőleges bolt kirakatán, hátha vethet egy pillantást minden egyes nyüzsgő kisváros obligát tartozékának, a derékig kigombolt blúzú kikapós pultos kisasszonynak gravitációt meghazudtoló bájaira. Barátaival (köztük a nem kevésbé obligát „macsó kiscsávó” és „béna szemüveges Jenőke” karakterekkel) fura kalandokba keveredik, meglepve ismerkedik azokkal a kunsztokkal, amikkel a saját teste újabban meglepi, összeszólalkozik a szüleivel, esetleg lélekfejlődési vándorútra indul, majd (16-nál idősebb főhősök esetében) végül révbe ér, hogy eufemisztikusan fejezzem ki magamat. Ismerős? Már hogyne lenne az. Bájos, imádnivaló történet, hát nem? Milliószor, millió formában láthattuk-olvashattuk, kultúránk elnyűhetetlen gerinc- (és gumi) csontja. No, akkor most csavarjunk rajta egyet: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves kislány, aki bebámult a bolt kirakatán, hogy megleshesse a szexi pultos fiú bájait, barátnőivel fura kalandokba keveredett, meglepve ismerkedett azokkal a kunsztokkal, amikkel a saját teste újabban meglepi, összeszólalkozott a szüleivel, és lélekfejlődési vándorútra indult. Kész botrány.
Mei Lee egy átlagos kanadai iskola átlagos diákja, valamikor a 2000-es évek legelején (tamagocsi, K-pop motívumokkal mutagenizált Backstreet Boys, satöbbi). Jó tanuló, szülei szeme fénye, de rokonságának bizarr titka van: a család nőtagjai adott életkor felett gigászi vörös pandává változnak, ha gondolataik elkalandoznak arról az útról, melyet minden előírásszerűen viselkedő nőnek követnie kell. 13 éves korában az ember lánya pont abban a fázisban van, mikor az előírásszerűen viselkedő kislány és az előírásszerűen viselkedő nő közt egy pillanatra elgondolkodik az élet értelmén, úgyhogy a tisztes háztartás nyugalmát hamarosan hatalmas sáros lábnyomok és szerteszét heverő vörös szőrcsomók dúlják fel.
Az író-rendező Domee Shi (az Oscar-díjas Bao alkotója) számos dolgot egészen kiválóan eltalál. Sajnálatosan igen ritkán látni például a vásznon az „átlagos kislány” karakterét. Mindenki ismeri a hercegnős filmeket, illetve ezek minősített alesetét, ahol a főszereplő egy „cuki-cserfes göndör tünemény, akit ugyan a néző legszívesebben sörétes puskával tanítana meg csárdásozni, de mégis csak ő fogja megoldani a butus felnőttek minden gondját a szeretet erejével”. Ezek nyilván vegytiszta (adott esetben kissé lázálom-szerű) mesék. Legalább ugyanennyi film született a gusztustalan kortársak tömegében morális üstökösként hasító szerencsétlen-magányos lázadó lányokról is, ami minden látszat ellenére szintén a mese kategória, csak épp a másik oldalról. A Pirula panda ezzel szemben az Agymanók vonalát viszi tovább (melynek elkészítésében Shi storyboard-rajzolóként működött közre). Főszereplője se nem agyhiányos Barbie, se nem valamiféle életképtelen intellektuális világfájdalom két dimenzióba kalapált megtestesítője, csak egy kiskamasz. Vannak hobbijai, vannak barátai (akik PONTOSAN ugyanolyanok, mint a lányaim barátai, a könnyünk folyt a röhögéstől…), viszont nincsenek ősellenségei, nem rossz tanuló (épp ellenkezőleg), még csak valami halálos betegsége sincs. Kedves, gondoskodó, jófej szüleivel él, sehol egy abuzív, sandán vigyorgó idióta, tragikus házasság vagy elvált/megözvegyült, napról napra élő, szerencsétlen idegroncs. Mei életét olyasmi keseríti meg, amivel valamirevaló rajzfilm le se állna foglalkozni: minden téren a legjobbat várják el tőle. Micsoda huszadrangú, hülye probléma, nem?
Nem. A gyerekek egy részét pontosan ez teszi lelki rokkant felnőtté, nem az olyan jellegű, jóval könnyebben értelmezhető traumák, mint pl. hogy a gonosz mostoha ki akarta vágatni a szívüket a vadásszal. (Jegyzem, utóbbi morális probléma a gyermeket a moziba elkísérő szülők számára sokkal kényelmesebb. „Látod, Pistike, milyen jó neked? Hát kiküldtünk mi téged valaha is az erdőbe egy Bowie késes bérgyilkossal? Ugye, hogy nem?! Na, akkor viseld magad rendesen, kisfiam, ne pofázzá’ itten a pszichológiai izéidről”) A szülők a Pirula pandában is, és többnyire – minden látszat ellenére – a valóságban is a legjobbat akarják, megfeledkezve arról, hogy a „legjobb” mindenkinek mást jelent – mint ahogy ezt egyébként ők maguk is megtapasztalhatták annak idején a saját őseikkel, csak azóta elfelejtették. Ez olyan motívum, amit nagyon is érdemes a gyerekekkel kitárgyalni, és ebből a szempontból a Pirula panda akkor is hiánypótló mű, ha egyébként elég valószínű, hogy nem azokban a családokban lesz sikeres, ahol fájóan hiányoznak az ilyen beszélgetések.
A másik telitalálat maga a felnövekvés-történet, illetve annak hangsúlyozottan női változata. Igen, kedves emberiség, van olyan, hogy menstruáció. Ez egy ún. természetes biológiai jelenség, nyolcadikos biológiakönyvben utána lehet olvasni. Olyan is van, hogy a kislányok szexuális felhangú érdeklődést kezdenek mutatni a másik nem iránt. Pontosan ugyanúgy történik a dolog, mint a kisfiúk esetében. A nők nemi érése és nemi működése köré kanyarított primitív, babonás hisztéria méltatlan a 21. századhoz, és nagyon sok lánynak teszi pokollá az életét. Éppen ideje volt már, hogy egy rajzfilm jóízűen kiröhögtesse az egészet, egyetlen pillanatra sem gyalogolva bele senkinek az érzékeny kis lelkébe.
Ahol szerintem a Pirula panda botlik, az maga a központi mondanivaló, vagyis az, hogy mi a teendő, ha kezelhetetlenül hevesnek tűnő érzelmek törnek ránk. A Disney-alap „légy önmagad” nyilván nem feltétlenül rossz üzenet: valóban nem árt tisztában lenni azzal, hogy nem születünk rózsaszín masnis jókislánynak, és semmi értelme megállás nélkül ezt az imázst erőltetni. Annyit viszont valahol meg lehetett volna pendíteni, hogy indulataink bizonyos fokú kontrollálása semmiképp nem az ördögtől való. Csak úgy a miheztartás végett. Azt pedig végképp nem tudtam hova tenni, hogy a szülőknek-nagyszülőknek miért volt kötelező fenékbe billenteni a saját vörös pandájukat. Gyakorló pandaként mondom, hogy a felnőtteknek sem kell folyvást valami másnak látszani, mint amik.
Végezetül egy intelem: az átlagos iskola Kanadában úgy néz ki, hogy a világ összes nációja ott nyüzsög, többé-kevésbé békében és nyugalomban. Mei Lee kínai, a legjobb haverja latin, az iskolai portás valami turbános fickó és még sorolhatnám. A film legrosszabb (de szerencsére nem démonizált és végül illő megváltásban részesülő) gyereke éppenséggel a kőgazdag fehér család elkapatott sarja. Aki nem bírja az ilyesmit, maradjon a Hófehérkénél.
