A Vajdahunyad várában megrendezett kortárs képzőművészeti eseménysorozat utolsó kiállítását nézhettük meg idén. Az ünnepélyes megnyitót Klacsmann Péter kurátor vezette be, majd Orbán Bori előadóművész francia sanzonokat énekelt. Utána Faludy Judit művészettörténész mondott különleges szakmai ismertetőt. Beszélt Sal László is (az A-híd Építő Zrt. vezérigazgatója), aki mint támogató volt jelen. A különlegességét pedig az adta ennek a rendezvénynek, hogy Gorholy Tibor rendezésében fénybemutatót, lézerjátékot is láthattunk. De térjünk rá a kiállító művészekre.
Az egyik alkotó, Király György csendéleteket fest. Az elmúlt századokat nézve önálló műfajként a csendélet először leginkább Caravaggio munkásságában jelenik meg. Később, a 17. században a németalföldi holland és flamand festészetben is kedvelt témává válik. Mondanivalójuk mindig többet sejtetett egy egyszerű beállításnál. Jelen esetben a festő szintén többet akar elmondani.
Itt fontos, és kiemelt jelentősége van a csend szónak. De kinek mi jut eszébe a csendről? Egy festő számára mit is jelenthet ez a szó, ha színekben akarja megragadni azt? Király György főként kékekkel és szürkékkel fejezi ki. A Tenger csendje, az Akvarellek csendje, Lao-ce csendje című képei már nem egyszerű vázát vagy poharat sejtetnek, hanem mondanivalójuk van. Aztán ott van a Valaki csendje. De ki is lehet az a valaki? Talán a festő, talán mindenki lehet az a valaki. Ez titok marad. A fehér csend, Sződliget csendje borongósra és álomszerűre sikerült. Elmerenghetünk, nézve a műveket, sőt talán meditálhatunk is, a hideg színek, a kék és a szürke domináns árnyalatai segítségével. Ezek a tárgyak nem biztos hogy valóságosak. Azon túl pedig lehet, hogy csak a képzeletünk játszik velünk, és a nyugalom csak látszólagos. De a vörös is megjelenik az egyik képen, Pompeji csendje a címe. Szinte izzanak a színek, mivel a vulkánkitörés okozta tragédia pusztító eleme a tűz volt. Talán ez az egy kép reflektál a szobrokra.
A szobrász, Szabó György művei ugyanis ezekkel az alkotásokkal ellentétes hangulatot árasztanak. Rendkívül érdekes formákat láthatunk. A tűzben, és viaszvesztéses eljárásban született bronz művek hátterében az ember áll, ő van a hátuk mögött, ahogy azt egy interjúban a művész elmondta. Érdekes a bronz szobor elkészítése is. Előbb gipszből vagy fából elkészítik a művet, majd gumival vonják be azt. A gumi megszilárdulva egy öntőforma lesz, ebbe viaszt öntenek, és így alakul ki az a viasz szobor, mely kerámia vázat kap. Végül kovafölddel vonják be, és utolsó lépésként a kemencébe teszik, ahol a viasz elolvad. A kemény kerámia váz megmarad, melyet igen magas hőfokon égetnek ki. Ebbe kerül az olvadt bronz. Az utolsó lépés pedig az, hogy leverik róla a kerámiát, így felszínre kerül a bronz szobor, melyet még tökéletesítenek, políroznak.
A művész sikerélménye átragad a nézőre, vagyis miránk. Ugyanakkor Szabó György szobrainak éles formái különös egységet alkotnak. Az Angyalház, az Üstökös háza, a Varázsló háza, a Szektáns, és a többi mű már-már mesevilágszerű. Ez a kis szegmense a minket körülvevő univerzumnak megragadja a nézőt, és arra készteti, hogy jobban gondolja át ezeket a térbeli alakzatokat.
Az éles és néhol hegyes formák kizökkentenek megszokott világunkból, a szerkezetileg izgalmas megoldások pedig nem unalmasak. Precízen meg vannak oldva, és nagyon látványosak. Talán a megfoghatatlan misztikum köti össze a két alkotót egymással, hiszen mindketten a világ ezoterikus részét próbálják meg elénk tárni. Az, hogy sikerült-e nekik, döntse el a néző.
