„Ne meséljem el inkább az én sztorimat? Mert a Tiéd láthatóan dögunalom.”
A film tulajdonképpen életrajzi sztori, ugyanis a produkció megálmodóját korábban közhasznú munkára ítélték, hasonló intézményben, mint amit a moziban megismerhetünk, s mindenképp egy drámai alkotás volt a célja, amelyet humorral elegyítve tár elénk. Főszereplőnk, Numa Tempesta (Marco Giallini) sikeres pénzügyi szakember. Sőt, nem csak sikeres, de humorral, karizmával és jó adag gátlástalansággal áldották meg. Ahogyan olvastam a tartalomleírást, azt gondoltam, ez az egész kritika megoldható lesz bruttó másfél mondat megfogalmazásával: a film vége nyilván valami magasztos tanulság éesz, miszerint a pénz mégsem számít annyira, s helyreáll a rend, megváltozik a világ. Szinte már vártam az újabb Amerika-majmolást. Ehelyett kellemesen csalódtam, s egy igazán temperamentumos, ízig-vérig olaszos mozifilmet láthattam. Hadd tárjam Önök elé a részleteket!
A film persze a széppel, a jóval, a sikerekkel indít, és ezek után kapjuk meg a jó adag feketelevest, amely érdeklődésre, élénkségre buzdít minket. Tempestának úgy tűnik, igencsak bejött az élet, egészen addig, amíg egy korábbi adócsalási ügy miatt közmunkára nem ítélik. Hajléktalanokkal, szegényekkel kell törődnie, ami számára óriási büntetés. Eleinte természetesen szemét módon viselkedik az emberekkel, nem érdeklik a következmények: mindössze csak annyival, hogy a közfoglalkoztatás miatt elképesztően sok pénzt és befektetőt elbukik. Megismerkedik a szigorú, kissé bigott főnöknővel (Eleonora Danco), aki elveszi a telefonját, és mérsékelni próbálja hősünk munkával kapcsolatos pocsék hozzáállását. Tempesta persze roppant kreatív: a klotyóból tárgyal titkárnőjével, elbagatellizálja mások szomorú élettörténeteit, no meg az örömlányokhoz erőteljesen vonzódik. Úgy vélem, kiváló rajzot adtam a sikeres, lelkiismerettől – ám prostituáltaktól nem – mentes életéről, amelyből azonnal kitűnik, hogy gyermekkorában valami tönkrement, életében az anyagiak mellett az örömtelenség volt csak jelen. Kiderül, hogy hiába vannak szállodaláncai, számtalan szobája közül egyetlenegyben sem tudja fejét álomra hajtani, ráadásul apjában is hatalmasat csalódott. Tempesta gyakorlatilag olyan, mint akikkel kényszerből foglalkoznia kell: hajléktalan, csak nem a szó szoros értelmében.
A film fordulatokban gazdag, és legnagyobb örömömre a legkevésbé sem kiszámítható. A leglényegesebb szál mindenképpen az, hogy drága jó Tempestánknak meg kell emberelnie magát, ami abban merül ki, hogy jófejként viselkedik a hajléktalanokkal. Mivel a csavargók véleményezik majd, csak e mentén kaphatja vissza az útlevelét a szigorú főnöknőtől. Felteszem tehát az egyértelmű kérdést: milyen eszközökkel tud élni az, aki mindenre való egyetlen megoldásként csak a pénzt látja? Hát pénzzel, nem is kevéssel. Persze a hajlott sorsú hajléktalanokatse kell félteni – jócskán ellátták furfanggal, nyereségvággyal és magukhoz való ésszel őket, és Le is húzzák Tempestát. A filmben lényeges szereplők még az Apuka, azaz Brunó (ElioGermano), valamint Fia (Francesco Ghegi).
A férfi rossz egzisztenciális helyzete miatt lett a központ gyakori látogatója. Ugyan a film elején konfliktusba keverednek egymással, idővel megkezdődik a békülési folyamat: találkoznak az érdekek, együttműködnek. Hősünk a szabadulás reményében még a szexualitását is vállalja, amelynek abszolút nem voltak előjelei, tehát meglepő jelenetként beszélhetünk erről is. Poénos szegmensek is jócskán akadtak, és belepillanthattunk az olasz világba, olasz színészekkel, olasz zenékkel. A főszereplő telitalálat, az Apuka kifejezetten jó, bár a többiek csak átlagosak. Előfordult, hogy túl sokat ugráltunk a cselekményben, így nem minden esetben sikerült elkapni a „mi-miért történik”-fonalat: de persze nem óhajtom lelőni a poénokat. A lényeg, hogy eljutunk addig a pontig, amikor már nem elég a pénz, nem elég a közmunka, és Tempesta módszere összeomlik. Nagyobb büntetés vár rá, viszont ezzel együtt nagyobb megváltás is, és rendeződik egy „ezeréves” konfliktus.
A tartalomleírás – kezdeti egyszerűsége ellenére – valahogy mégis előrevetítette, hogy ez az alkotás rávilágít arra: nincs egyértelműen jó vagy rossz, és nem minden fekete vagy fehér. A film nem szolgáltat nyálas erkölcsi tanulságot nekünk, sokkal inkább lehetőséget. Lehetőséget arra, hogy azt tegyél bele, amit akarsz. Az olaszok a szenvedély mellett azt prezentálták, hogy az élet igazán demokratikus is lehet, magyaros hitvallásunkkal ellentétben semmi sem esélytelen, a jó szex ideig-óráig bárkit azért vigyorgóssá tehet, a pénz persze nem megoldás, a hajléktalan is ember, az érdekek pedig elképesztően erőteljesen működnek. Hölgyeim és Uraim – nekem tetszett!
