Közel öt éve sokan előre temették az első egész estés Pókember animációs filmet, a Pókember: Irány a Pókverzum–ot. Sokaknak a képregényeket idéző, “darbos” animációval szemben voltak fenntartásaik, míg mások azt sérelmezték, hogy alapból mi szükség van egy animált filmre, és a SONY miért nem inkább az élőszereplős változatokra helyez nagyobb hangsúlyt. Aztán elérkezett a bemutató napja és a kritikusok és a rajongók is egyöntetűen az egekbe magasztalták a filmet. A bevételek szépen alakultak és még egy Oscar-díjat is sikerült bezsebelnie, így nem az volt az elsőszámú kérdés, hogy lesz-e folytatás, hanem az, hogy mikor. Nos, most már tudjuk, hogy erre több, mint négy évet kellett várnunk, ami nem kevés, de cserébe minden perce megérte.
A pókverzumon át egy évvel az előző rész vége után veszi kezdetét. Gwen ekkor már csatlakozott a Miguel O’Hara által vezetett, a multiverzum szinte minden ismert Pókemberét tömörítő szervezethez. Miles eközben egyaránt próbál helyt állni szuperhősként, otthon és az iskolában is. Az erre való törekvését azonban egy frissen felbukkanó rosszfiú nehezíti, aki Folt névre hallgat és eltökélt szándéka, hogy elpusztítsa Miles Pókemberét egy régi sérelme miatt. Kettejük küzdelme pedig egy olyan láncreakciót indít el, ami az egész multiverzumra hatással lehet…
Rögtön szeretném is a lényeggel kezdeni. Hiába rakta magasra a lécet az Irány a Pókverzum!, a folytatásnak minden tekintetben sikerült túlszárnyalnia azt, ami már önmagában sem kis teljesítmény, hiszen a folytatások általában nem szoktak túl jóra sikerülni. A pozitívumok sora szinte végtelen, de véleményem szerint a legnagyobb érdeme az, hogy az alkotóknak sikerült a rekord hosszúságú játékidő mind a 140 percét úgy kitölteniük, hogy egy perc üresjárat sincs benne. A 20 perces(!) nyitány pillanatok alatt elröppent és már abban annyi érzelem, humor és akció volt, amennyi a legtöbb animációs film teljes hosszában nincs. Ezt követően azt hittem majd leülnek a történések, de nem! Sőt, ezután kapcsolt rá igazán a cselekmény. Egyik akcióból csöppenünk a másikba, melyek egymásra licitálnak látvány terén. És a Pókverzumon át teszi mindezt úgy, hogy emellett a karakterek fejlődése, a mondanivaló és az érzelmi szálak sem szorulnak háttérbe. Komolyan annyi mindent pakoltak bele a filmbe, hogy az három másikra is bőven elég lett volna, mégsem hat túlzsúfoltnak, vagy erőltetettnek.
Az új karakterek nagyon sokrétűek és egytől egyig szerethetők vagy épp gyűlölhetők, de az igazi bravúr az, hogy akár pozitív, akár negatív karakterről legyen szó valamilyen szinten kapcsolódni tudunk hozzá és megértjük a motivációját még akkor is, ha teljesen egyet nem tudunk érteni velük abban a formában, ahogy azt véghez akarják vinni. Az érintett témák, ahogy már feljebb is írtam szinte végeláthatatlan. Fontos szerepet kap az identitás keresés, a szülő-gyerek kapcsolat és a rendszerhez való igazodás vagy ellenállás kérdése is. Az animáció lélegzetállító és változatos, köszönhetően annak, hogy minden univerzum és főbb szereplő más-más stílusban lett meganimálva, de ez nem feltétlenül lesz mindenkinél pozitívum, sokaknak ugyanis túl sok lehet, főleg azoknak, akiknek már az első rész sem jött be ezen a fronton. A Daniel Pembleton által komponált filmzene ezúttal is zseniális, amiért minimum kijárna egy Oscar jelölés, igaz a Scared of Dark, a What’s Up Danger és a Sunflower-höz hasonló fülbemászó dalokból most nem igazán kaptunk és ezt hiányoltam kissé. Ahogy azt is sajnáltam, hogy habár rengeteg Pókembert láthattunk a vásznon, közülük csak néhányuk kapott háttérdísztől nagyobb szerepet…
