Mire eljutottam odáig, hogy lett időm megnézni a Nagykarácsonyt (családostól, ha már karácsony), elkerülhetetlenül belefutottam egy rakás lelkendező méltatásba. Halmozottan rosszindulatú ember vagyok, szinte láttam magam előtt, ahogy a fineszes producerek halomra vesztegetik a kritikusokat, a fiatalok kapnak szabókimmeltamásos pendrive-ot, az idősek meg, mittudomén, vetkőzős tollat, és már előre aggódtam, milyen rossz lesz nekem a széllel szemben írogatni valami viccesnek titulált másfél órás agyérgörcsről. De csalódtam, mert nem csalódtam: a Nagykarácsony a maga kis hamisított forraltboros-sötét hidegben aranyló lakástüzes-tévé előtt telezabálva összepokrócozós kategóriájában tényleg jó. Ami pedig különösen elvadult meglepetés volt: a gyerekek is szerették, pedig még Benedict Cumberbatch se vót benne.
Mi kell a karácsonyhoz, ugyebár: hóesés, girland, cukigyerek, szerelmespár és természetesen tűzoltó. Arnold (Ötvös András) igazi hős: lángoló asszonyokat olt el, ájult házakat ment, és akár egész éjjel talpon marad a kocsmában. A tűzoltás azonban azon kevés szakmák egyike, amik nem művelhetők home office-ban, Arnold tehát viszonylag keveset van otthon, a barátnője (Rujder Vivien) pedig más szórakozás után néz. Sajnos pont akkor jön össze a kőkemény magyar tűzoltós akciófilm szupersármos sztárjával, Szabó Kimmel Tamással (Szabó Kimmel Tamás), mikor Arnoldot a kezében tartott jegygyűrűvel egyetemben kollégái (Orosz Ákos, Egger Géza) felemelik a harmadikra az ún. magasból mentővel. (Ezt utóbbi terminus technicust speciel ebből a filmből tanultam, szóval már megérte). Arnoldot sokkolja Szabó Kimmel Tamás látványa a nappalijában (ugyan ki hibáztathatná ezért…), és lezuhan, innentől pedig leküzdhetetlennek látszó tériszonnyal küzd, ami tűzoltóknál minimum kínos. A főnöke (Csuja Imre) ad neki még egy esélyt: elmehet a karácsonyi vásárba őrizni a betlehemező gyerekeket, nehogy felgyulladjanak. A vásár tele van érdekesnél érdekesebb arcokkal (Scherer Péter, Szerednyey Béla, Pokorny Lia), de az ő figyelmét mégis a betlehemes játékot betanító ifjú tanító néni (Zsigmond Emőke) vonja magára.
Lehet, hogy magyar karácsonyi filmet még nem láttam, de másfélét azért már igen, innen tudom, hogy gyakorlatilag hót tök mindegy, hogy kik a főszereplők, és ők azon az egyetlen egy útvonalon, ami az elkerülhetetlen hepiendig vezet, hány félreértésbe futnak bele (általában egy nagyba közvetlenül a klimax előtt és legfeljebb plusz két kicsibe). A főszereplők voltaképp mellékszereplők, a kutya se kíváncsi rájuk – úgyis mindenki tudja, mi lesz velük – az igazi sztárok ezekben az alkotásokban mindig a többiek. (Ezt ismeri fel és használja ki zseniálisan a főszereplő nélküli Igazából szerelem, illetve annak egyetlen méltó amerikai párja, a Szeress ha tudsz, mely utóbbi egyetlen szépséghibája, hogy nem karácsonyi film). A mellékszereplők feladata pediglen a nevettetés, épp csak néhány unciácska kötelező karácsonyi könnyel, hogy az egyszeri néző két szelet bájgli közt könnyebben tudjon velük azonosulni. A Nagykarácsony itt csont nélküli ziccert dob: a szerelmespár körül sürgő-forgó tömeg minden egyes tagja imádnivaló, még a gyerekek is (különösen Gézuka), pedig a filmekben szereplő gyerekektől többnyire zsigeri hányingerem van. Oké, oké, Csuja Imre 500 éves hibernációból az Alfa Centaurin ébredve is azonnal el tudná játszani a szokásos csujaimrét a csápos szörnyeknek. Ezért szeretjük, és ugyanezért a szuperképességéért imádjuk Scherer Pétert is. Aki a mély, tragikus alakításaikra is kíváncsi, menjen színházba. Viszont felbukkan egy rakás filmes körökben viszonylag kevésbé közismert arc is. Egger Géza csuklóból pattintja az echte ungárise Bab urat, Orosz Ákos, Mészáros Máté, Dékány Barnabás mind-mind üdítően hitelesek és viccesek. Szabó Kimmel Tamás önmaga paródiájaként mindent visz. Ja, és dupla pacsi a szülői értekezletek közismert prémgörényeinek szociológiailag tűpontos ábrázolásáért.
Csoda, hogy mindezek mellett a férfi főszereplő egyáltalán labdába tud rúgni, de sikerül neki, Ötvös András meggyőzően hozza azt a bizonyos igazi férfias férfit, aki nem tenyérbe mászóan jóképű, hanem szimplán rendes srác, és nem a súlyokat emelgeti a tükörben, hanem élet-halál kérdésekben dönt és kőkemény fizikai munkát végez – amíg olyan trauma nem éri, hogy jó tulajdonságait a sutba dobva felvesz egy hamis macsó álarcot. Egy, csak egy leány nincs talpon a vidéken: szegény női főszereplő, akinek az undok álarc alól az eredeti aranyos jóembert elő kéne kaparni. Az ő karaktere eleve kissé elnagyolt, és olyan szende, hogy az már szundi. Zsigmond Emőke túl sokat nem is hoz ki belőle, egy-két őszintén kedves pillanaton kívül. Az igazat megvallva az öhöm-köhöm éves Hernádi Judit is érdekesebb nő nála, Pokorny Liáról nem is beszélve. Kész csoda, hogy a végén összejön az a fránya szerelem, és ahol a sztori túl sokáig időzik a szerelmespáron, ott a film kissé le is ül.
Az operatőri munka kellemesen professzionális (Budapest, Budapest, te csodás….) A hangtechnika végre nem a Szomszédokat idézi (mondjuk már jó ideje nem, de én a magyar filmekre még mindig félve ülök be emiatt). Még a nóták is jól sikerültek, bár az agyonpropagált betétdalt nálunk kenterbe verte a fiktív tűzoltós film heroikus indulója, a Tűzoltó isten (lehet, hogy nem ez a címe, de nekünk ez égett be), amivel vetítés után teleordítoztuk a Váci utat.
A Nagykarácsonyt tiszta szívvel ajánlom az ilyenkor szokásos nyugati felhozatal teljesen partiképes alternatívájaként. Kicsik-nagyok jól fognak rajta szórakozni.
