Mi lehet a legrosszabb esküvős sztori? Mi lehet félelmetesebb a legellenszenvesebb anyóstól is? Az összes ilyen kérdésre választ ad a ma mozikba került Aki bújt című film, ami egy szuper példája az extrém műfajkeveredésnek. Vér és humor, horror és vígjáték.
A házasság nehezen leküzdhető akadályokat állít a házasulandó felek elé. Akárhonnan nézzük, idegenként bekerül a vőlegény, vagy a menyasszony egy teljesen új családba. A házasság rituáléja pontosan erről szól: két család leül egymás mellé, hogy egy-egy tagjuk összekösse életüket, s mikor felállnak, már egy családot alkotnak. Ezt a rituálét turbózza fel a Le Domas család, ahol a klasszikus ceremónián túl a beházasodó félnek még játszania is kell. Jobb esetben csak sakkozni, Grace-re (Samara Weaving) azonban egészen más vár. A család nagymúltú hagyománya szerint kártyát kell húznia egy dobozból, ami eldönti, hogy milyen játékkal avassák be őt a Le Domas családba. Az okkultista mágikus doboz a bújócskát jelöli ki számára. A kezdeti komolytalan felütés után hamar kiderül, hogy vőlegényének (Mark O’Brien) családja számszeríjakkal, puskákkal és csatabárddal szeret játszani. És igen, nem csak díszként tartják maguknál ezeket az eszközöket, a feladatuk, hogy hajnal előtt megöljék a menyasszonyt.
Az Aki bújt rendezőpárosa korábban már dolgozott együtt. Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett sok közös rövid produkció után 2014-ben Az ördög ivadékát is együtt rendezték. Ott a szülővé válás került egy új megvilágításba, míg az Aki bújt esetében hasonló módon az esküvőt látjuk egy horrorszűrőn keresztül. Ám ehhez a horror formához párosul egy erőteljes vígjátéki hang is. A horror-vígjátékok legnagyobb kihívása, hogy egyenlő mértékben legyenek ijesztők és viccesek is. Leg többször ugyanis az egyik nagyobb hangsúlyt kap, ami a másik rovására megy. Az Aki bújt esetében azonban nem ez a helyzet. A film jól egyensúlyoz horror és vígjáték között. A feszültség folyamatosan megvan, az őrült család fenyegetése, mint Damoklész kardja lebeg Grace felett, míg a poénok is működnek. Helyenként sajnos túlbeszélik azokat, de ez egy korszakos probléma a filmiparban. Azok a poénok viszont igazán működnek, amik a horrorfilm zsánerét fordítják ki. Csak egyet emelek ki: a család egyik tagja nem igazán tudja kezelni a számszeríjat, ezért a vadászat közben tutorial videót néz róla.
A szerencsétlenül járt menyasszony az ornamentikus családi palotában kényszerül menekülni a gazdag, de hibbant család elől, azonban a film nem zárja be magát a gyönyörű ház szűk folyosóiba. Remek ritmusban szélesedik ki a tér azzal, hogy a hajtóvadászat a kertben, majd az erdőben folytatódik. Ha jó egy film ritmusa, szinte bármiről szólhat. Még mielőtt teljesen kiismernénk magunkat a helyszíneken, új terepre tévedünk, ezzel egy folyamatos kíváncsiságot fenntartva a nézőben. Az említett díszítettség pedig remek környezetet biztosít a tornacipős, menyasszonyi ruhás, fegyverrel hadonászó lány menekülésére. (Egy művészetek közötti utalás: nekem a Nyugat + zombik című magyar képregény stílusa ugrott be a film kapcsán.)
A színészeknek nem kellett nagyon megerőltetniük magukat, a legtöbb karakternek csupán egyetlen érzelmet kellett mutatnia végig a film alatt. Van néhány kivétel, de a horror nem is követel meg többet. A cselekményben viszont már fel-fel tűnik pár zavaró elem. Van néhány megnyitott, de abbamaradt motiváció, és logikai lyukat is találni benne szép számmal. A kérdés azoknak szól, akik már látták: hova tűnt Alex bilincse?
