Manapság haldoklás nélkül nincs szerelem.
Kevés olyan romantikus klisé van, amit már nem vittek vászonra. A Minden, minden alaptörténetét olvasva gondolatban már el is búcsúztam attól, hogy valami lebilincselőt, valami újat látok; elsőre pont olyannak tűnt, mint a valaha készült összes szerelmes film.
A történet szerint a 18 éves Maddy a SCID nevű autoimmun betegségben szenved, ami miatt nem hagyhatja el a házát, hiszen a legkisebb megfázás is életveszélyes lehet a számára. Kórokozómentes otthonában azzal üti el az időt, hogy spoilereket tartalmazó könyvismertetőket ír és maketteket gyárt építészet-órára, melyek mindegyikében elrejt egy apró űrhajóst. Maddy életét teljesen felforgatja, amikor a szomszédba költözik Olly, a (nyilván) szemtelenül jóképű fiú, akivel elkezdenek érdeklődni egymás iránt – habár jól tudják, testi kontaktust soha nem létesíthetnek. Vajon a szerelem minden betegségen felülkerekedik?
Ezt a filmet már százszor láttuk, a befejezést anélkül is sejtjük, hogy megnéztük volna, a főszereplőket pedig már régen ismerjük, csak úgy, mint a túlaggódó anyukát és a fiatalok szerelmét támogató dadust (ápolónőt).
Ezért is volt meglepő számomra, hogy a Minden, minden végeredményében kifejezetten élvezhető és szerethető film lett! A két főszereplőt az Az éhezők viadalából ismert Amanda Stenberg és a Jurassic World-ben felbukkanó Nick Robinson alakítják. Robinson valószínűleg nem utoljára játszott helyes szomszéd srácot – meglepően jól áll neki ez a karakter – Stenberg pedig egy igazi egzotikus szépség, amikor megjelenik, egyszerűen nem lehet másra figyelni. Sajnos a rövidre vágott film során nem tud mindenki eléggé kibontakozni, viszont a kémia annyira erős a két főszereplő között, hogy azt semmilyen sterilizált védőberendezés nem tudná kiszorítani. Ez nagyon sokat hozzátesz a szerelem hitelességéhez, mert bizony, előfordul, hogy a valószerűséget megkérdőjelezi az ember, ahogy halad előre a cselekmény, és Maddy rákényszerül arra, hogy komoly döntéseket hozzon.
És igen: ez a film klisés, ráadásul olyan alapelemekből építkezik, ami ismerős lehet már máshonnan. Legjobban úgy tudnám összefoglalni, mintha a Csillagainkban a hiba konfliktusának és az Aranyhaj szereplőinek az összemosása lenne, egy kis Rómeó és Júlia beütéssel. Mivel a történet Nicola Yoon azonos című regényén alapszik, elkerülhetetlen volt, hogy olyan elemek is szerepeljenek benne, amik írottan jól működnek, vásznon viszont kevésbé – gondolok itt a belső monológokra illetve arra a jelenetre, amikor a szereplők párbeszédekor azt (is) látjuk, amire valójában gondolnak. A Minden, minden aláfestő zeneként slágereket használ, a történet vége felé érve azonban olykor úgy érződik, mintha a film igazodna a zenéhez és nem fordítva.
Mégis, minden apró hibája ellenére van benne valami, ami miatt szórakoztató. Talán a nosztalgia miatt, ahogy a nagybetűs első szerelmet látjuk magunk előtt kibontakozni? Nem tudom, de élveztem. Ráadásul a film végi csavar (mert van!) miatt még gondolkodnivalót is kap az ember a romantikus hangulat megalapozása mellett.
