„A Wall Streetről jöttem. Szerinted az emberek tisztességesen gazdagodnak meg?”
A fenti mondatot nyugodtan kinevezhetjük a film mottójának. A megtörtént eseményeket feldolgozó alkotás egy meghökkentő történetet tár elénk a BBC nevű cégről és az alapítókról, az 1980-as évek befektetési világából, ahol az érvényesüléshez nem elég a rátermettség és a hozzáértés. James Cox filmje már 2016-ban elkészült, de a Ron Levin talakító Kevin Spacey körüli botrányok miatt a fiókba került, így csak most, 2018 végén találkozhat vele a nagyközönség.
Az eseményeket Dean Karny (Taron Egerton) narrációjával követhetjük, elbeszéléséből megtudhatjuk, hogy az üzleti életben farkastörvények uralkodnak, a szükség törvényt bont, és bárkiből lehet gyorsan milliomos, aki hajlandó elég tág határokat felállítani játszmája során. Dean járatos Beverly Hills nagymenői között, és amikor találkozik Joe Hunttal (Ansel Elgort), az okos, és a számokkal profin bánó egykori évfolyamtársával, meglátja a lehetőséget egy közös üzlet beindításában. Joe ki akar törni a középszerűségből és a pénztelenségből, így szinte azonnal szövetkezik Deannel, első tőkéjüket pedig aranyba fektetve pár nap alatt 50 százalékos haszonnal forgatják meg.
Bölcs emberek azt szokták mondani, hogy minden építmény szilárdságát az alapja biztosítja. Jelen esetben ezt a kezdő tőke jelenti, melynek forrása kissé problémás, építményük azonnal inogni kezd, így a nézőben hamar kialakul az a fajta kényelmetlen feszültség, melyet az ilyen történetek képesek generálni. Ahogy haladunk előre, az események egyre inkább elkomorodnak, a srácok versenyt futnak az idővel és a pénzzel, hogy a történet hólabda-effektusa után zuhanjon egy hatalmasat, és a végén kiderüljön, mekkora árat is kellett fizetni a tiszavirág életű menőzésért.
A Milliárdos fiúk klubja közel sem olyan nyers, mint például a Wall Street farkasa, de remekül bemutatja, hogy mire képes az ember a gyors meggazdagodás érdekében, tanmeséül szolgálva arra az esetre, ha a bekövetkező bajban a megoldást egy még nagyobb dobásban látná valaki. Sportkocsik, luxusapartman, narkó, tízezer dolláros vacsora, golfklub, Armani öltöny, bulik, mind-mind színes és vonzó kellékei a szupergazdagok világának, (anti)hőseink pedig – mit sem sejtvén a buktatókról – egyirányú jeggyel száguldanak ezen a vonaton a végkifejlet felé. A sztori exponenciálisan ível, a két srác folyamatosan emeli a tétet, minden megszerzett anyagi forrást újra beforgat, aminek módjától a néző hátán feláll a szőr. Újabb mottó: a valóságnál csak a valóság látszata a valóságosabb. Főszereplőink paradox üzletszemlélete szerint minél inkább azt mutatják, amik szeretnének lenni, annál inkább azokká válnak.
A film próbál moralizálni, igyekszik a rosszat valóban rosszként ábrázolni, Sydney Evans (Emma Roberts) karaktere az egyetlen, aki miatt nem teljesen fekete minden, de ellensúlyozni a rosszat nem tudja, talán nem is akarja. Elgort és Egerton játéka kifejezetten jól sikerült, simán elhittem nekik, hogy nyeretlen kezdők hatalmasat tudnak szakítani a semmiből, még némi karakterfeljődést is sikerült bemutatniuk. Az viszont egy kissé zavaró, hogy az eseményeket Dean figurája beszéli el, a jelenetek ezzel szemben inkább Joe körül csomósodnak, kimondatlanul is főszereplővé avanzsálva őt. Spacey továbbra is remek színész, a tőle megszokott színvonalon hozza a sunyi képű mókamestert. Habár a sztori kifullad körülötte, és igazából nem lepődünk meg semmin, ami vele történik, mégsem találni kifogásolhatót a játékában.
Tulajdonképpen nem ismerhetjük meg igazán a szereplőket, a rendezés nem nyújt azonosulási lehetőséget, így ez a film inkább egy kívülről szemlélhető tanmese a kapzsiságról, a sarokba szorított ember jellemtorzulásáról, és arról, hogy a befektetés és a piramisjáték nem is áll olyan távol egymástól. Ha valaki nincs otthon a pénzügyi manőverezés világában, annak kicsit kusza lehet a történet eleje, de talán a rendező nem akarta agyoncsapni a sztorit holmi száraz közgazdaságtannal, így erre a vonalra nem is szabad rágörcsölni, a lényeg a végére úgyis összeáll. A Milliárdos fiúk klubja egy közepesnél valamivel erősebb mű lett, maradt benne lehetőség, amit az alkotók nem használtak ki, a meglepetést pedig nem is annyira maguk a fordulatok, hanem az a tény szolgáltatja, hogy azok egyszer valóban megtörténtek.
