A sci-fi filmek jelentős része – elvégre tudományos fikciónak nevezik – az eget és csillagokat vizslatva járja be a végtelen világűrt, fejlett technológiákra és speciális képességekre, idegen lényekre, civilizációkra összpontosítva. Az Aquaman alapkoncepciója azért izgalmas, mert felveti a teljesen valós alapokon fekvő állítást: a Mars felszínét már gyakorlatilag teljesen feltérképeztük, míg a Föld óceánjainak jelentős része továbbra is rejtély. Ezt a rejtélyességet ragadja meg a film, és visz minket egy sokszor bugyuta, de szerethető és látványos óceáni kalandra.
A félig ember, félig atlantiszi Aquamant – polgári nevén Arthur Curry – különálló története Atantisz világába viszi, miután féltestvére, Orm háborút üzen a szárazföldi lakosoknak. Hősünk puszta erejével és stabil morális iránytűjével veszi fel a küzdelmet Ormmal: célja megtalálni a víz alatti királyság első uralkodójának szigonyát, hogy azzal megállítsa testvérét, és elfoglalhassa jogos helyét a trónon. Ezért a világ tengereit-óceánjait és izgalmas helyszíneit körbejáró kalandra indul, miközben megismerhetjük múltját is.
A film elég korán közli közönségével, hogy nem veszi magát túl komolyan, és ezt mi se tegyük – ezen alapok lefektetése pedig lehetővé teszi, hogy egy látványorgiára invitáljon, ahol minden újabb jelenet hang- és képeffektek garmadáját zúdítja ránk, próbálva rálicitálni az előbbire. James Wan rendező a kalandérzés és a hangulat oltárán áldozta fel a karakterek és a narratíva komplexitását – és ezzel nincs is semmi baj. Klisé mondatok, gyakran nevetséges megnyilvánulások és kiszámítható fordulatok övezik a vízi izomember útját (áramlatát?), és gyakran néztünk össze kínunkban pár beszólásnál, viszont cserébe egy átgondolt és fergetegesen megvalósított vízi univerzumot kapunk.
Az alkotás legnagyobb erőssége az óceáni közeg életre keltése. Aquamannek be kell járnia a kék birodalom számos szegletét, és a film készítői szerencsére meg is mutatták nekünk ezeket – és mind sajátos értelmezést és kialakítást hordoz magában. Minden a vízben történő létezésnek van alárendelve, és az űreposzok, valamint a földi elemek ötvözése az eredmény. Az ároklakó szörnyek a dühöngő, viharos óceán rémületeit testesítik meg, míg a sósvízi ráknépség az ízeltlábúak sajátos mozdulataival vonul a csatamezőkön. Atlantisz népe cápákon és hatalmas csikóhalakon lovagol, medúzákra emlékeztető házakban lakik, vízmeghajtású, futurisztikus páncélzatban harcol, plazmaágyúval lövöldözik és fuldoklik, ha levegőn van – mindeközben azonban régmúlt, hatalmas szobrok emlékeztetnek a fiktív kultúra gazdag múltjára. Egyfajta ötletes mesevilág született, amely bőven rejteget titkokat és misztikumot, de mégis elég közeli ahhoz, hogy a bolygónkat foglalkoztató témákat érintsen.
A környezetvédelem felmerül a narratívában, egyetlen jobban kidolgozott aspektusaként. Az atlantisziaknak elege van, hogy a tengeri életet gyilkolják és szennyezik az emberek, és tönkreteszik közös bolygójukat – amely az antagoniszta Orm fő érve a közelgő háború indoklására. Pont emiatt ő az egyik legizgalmasabb karakter a többiek kétdimenziós, papírmasé jellemével szemben. Érthető és indokolt álláspontja, viszont megalómániája, xenofóbiája és általános gőgje méltatlanná teszik. Egyszerre antipatikus, de valamilyen szinten mégis tiszteletet parancsoló jelenléte, amihez Patrick Wilson remek alakítása is hozzájárul . Mindenki más – Jason Momoa kószívű, de mindent erőből megoldó Aquamanje, Amber Heard leleményes, a hagyományok ellen küzdő Merája, vagy a folyamatosan dühöngő, bosszúra szomjazó Fekete Manta – kicsit együgyűek, szimplák, mondataik sekélyek, és általánosságban szertefoszlanak a gigászi összecsapások és látványos jelenetek áradatában.
A masszív ütközetek – akár háborús, több lényt megmozgató, akár szűkösebb, személyesebb bunyókról van szó – kiválóan megkomponáltak. A frappáns operatőri munka és a dinamikus, pörgős koreográfia mozgalmas és szórakoztató akciójelenetek eredményeztek. Ugyane ezek sem mentesek a klisék alól, és néha nehéz eldönteni, hogy a vagányság tudatosan fordult át nevetségességgé, vagy csak túltolták az alkotók az adott rész. Ettől függetlenül azonban minden újabb közeg sajátos megvalósításokat tesz lehetővé, a rendező pedig a teret és a lehetőségre álló eszközöket kiválóan alkalmazza, függetlenül attól, hogy Aquaman épp péppé ver egy adag kalózt egy tengeralattjáró keskeny folyosóin, párharcot vív Ormmal, vagy Szicíliában az épületek között lavírozva küzd meg üldözőivel. Ez pedig a lelke a filmnek: nem gondolkozik túl sokat, csak zúz, dübörög előre, de mindezt lendülettel és lelkesedéssel, ahol egyetlen célja – sikeresen –a kikapcsolódás és felületes szórakoztatás.
