Nézz szembe a múltaddal: Kinek a háza? (His House, Netflix – 2020) kritika

A Netflix legújabb horrorja szeretne több lenni az átlag horrornál, ami csak részben sikerül neki

Minden filmes műfajnak megvannak a jól bejáratott eszköztárai, mely újra és újra szemben jön velünk a filmvásznon. Valószínűleg nem túlzok olyan nagyon, ha azt mondom, hogy a kísértetházas, démonos szetting a horror zsáner egyik legelcsépeltebb visszatérő eleme. Nem kell feltétlenül temetni az ilyen témájú filmeket, mert bőven akadnak minőségi alkotások ezen belül, de sajnos a jelentősebb hányada a megnézésük után már el is süllyed a klisék posványos, mocsaras talajában. A Netflix legújabb vállalása viszont egyáltalán nem kíván csatlakozni a bukottakhoz, hanem sokkal inkább szeretne kitűnni közülük. Nézzük, hogy sikerül-e neki.

Bol (Sope Dirisu) és Rial (Wunmi Mosaku) nem sokkal azután, hogy Dél-Szudánból Londonba menekültek, lehetőséget kapnak, hogy egy új házban kezdjenek új életet. Ez mindkettejük számára egy új kezdet lehet az után, hogy a menekülés során elveszítették lányukat. Az viszont hamar kiderül, hogy a házban nincsenek egyedül, viszont a szellemeken kívül saját múltjukkal is kénytelenek szembenézni.

Kinek a háza?
Fotó: Aidan Monaghan/NETFLIX © 2020

A rendező, Remi Weekes egyáltalán nem egy könnyen abszolválható filmet választott bemutatkozó alkotásának. Jó horrort ugyanis nehéz csinálni, hiszen ahhoz az kell, hogy amellett, hogy meghagyjuk a zsánerre jellemző borzongást és félelmet, ezt úgy kell eszközölni, hogy ez lehetőleg ne egy agyatlan, kiszámítható ijesztgetésbe fulladjon. Ennek egyik feltétele, hogy a filmnek legyen valamilyen mögöttes tartalma, egy szimbólum, vagy egy társadalmi probléma, amely köré felhúzunk egy horrortörténetet. Jordan Peele, Ari Aster vagy Robert Eggers kiváló példa arra, hogy hogyan kell úgy horrort készíteni, hogy annak legyen valamilyen magasztosabb üzenete is, ne csak az irritáló sikongatást hallgassa, és a hentelés után fentmaradó vértengerben úszkáljon a befogadó.



Weekes valamilyen szinten meg tudta ugrani ezt a kicsit sem egyszerű akadályt. A filmben ugyanis több szimbolika, illetve társadalmi probléma is megjelenik. A főhőseink karakterein keresztül találkozunk itt a rasszizmus, a bevándorlás, a különböző kultúrák közti különbségek kérdéskörével. A mozi fő szimbolikájaként azonban a múlt démonjaival való szembenézést, valamint a továbblépést nevezhetnénk meg.

Kinek a háza?
Fotó: Aidan Monaghan/NETFLIX © 2020

Látszik tehát, hogy Weekes több fontos dolgot is igyekezett belesűríteni a filmjébe, ám talán ez kicsit nagy vállalás volt a részéről. Bizonyos szempontból működik ezen problémák ábrázolása, de csak némelyiknél érezzük azt, hogy kellően kibontásra került, míg néhánynál inkább csak a felszínt kapargatjuk, és inkább csak azt érezzük, hogy a rendező azt szerette volna, hogy nagyon nyomorúságosnak érezzük a főhőseink helyzetét. Ami egy részről kétségtelenül az is, csak nem igazán sikerült egyes problémáknak kellő mélységet adni.

Horrorként kell beszélni a filmről, mivel hivatalosan az is, ám inkább nevezném egy drámának, ami rendelkezik horrorelemekkel. A film ugyanis leginkább a két főhős egymáshoz való viszonyáról szól, és arról, hogy a múltban történt események milyen hatással is vannak a kettejük jelenére és az egymáshoz való viszonyukra. A mozi során végig érezzük a kettejük közti érzelmi szakadékot, melynek valódi okára a mozi utolsó harmadában választ is kapunk.

Kinek a háza?
Fotó: Aidan Monaghan/NETFLIX © 2020

Ha horrorként vizsgáljuk az alkotást, akkor azt mondanám, hogy egy közepes filmről beszélünk, ugyanis csak ritkán érzünk valódi feszültséget. Megvan a mozi sajátos hangulata, és egyes helyeken a feszültség is működik, viszont többször is előfordul, hogy egy viszonylag jól építkező, sötét jelenet hirtelen átcsap egy nappali, semleges szekvenciára, így nem tud igazán a nézőre telepedni a feszültség, és ez a folyamatos kizökkentés azt éri el, hogy nem tudjuk igazán átélni a főhősök által érzett félelmet.

A Kinek a háza? az átlagos tucathorroroknál bőven túlmutat, viszont nem tudja kihozni magából azt a potenciált, ami egyébként benne lehetett volna. Drámaként jobban funkcionál, mint horrorként, ami nem lenne baj, ha kellő arányban tudták volna tálalni mindkettőt. Egyszer mindekképp érdemes megtekinteni, de a klasszikusok táborába ez a film nem fog sátrat verni.


Friss

Thor: Szerelem és mennydörgés kritika (Thor: Love and Thunder – 2022) [Spoilermentes]

Nem túlzás azt állítani, hogy Thor a Marvel Filmes Univerzumának egyik legnagyobb útját bejárt...

Tükörfények világában – Székely Annamária Transzparenciák és tükröződések 2.0 című kiállításán jártunk

Székely Annamária városokat ábrázol, régi hagyományt folytatva. Az ezerhatszázas években az itáliai művészek ugyanis...

Fekete telefon kritika (The Black Phone – 2022): Gyere, gyere rossz kisfiú várok rád!

A Fekete telefon című novella Joe Hill tollából származik, ahogyan a NOS4A2 és A...

Nagy sztárokkal támad a Dungeons and Dragons: Betyárbecsület

Ötéves előkészület után tavasszal kerül mozikba a Dungeons and Dragons új moziváltozata (az elsőt 2000-ben mutatták...
Nagy Norbert
Nagy Norbert
Hello, Norbi vagyok! Kiskorom óta rajongok a filmekért, sorozatokért. Műfajtól függetlenül, bármit megnézek, és szeretem utána kifejteni a véleményem róluk. Kritikáim írásban és videó formájában is megjelennek általában.

Hasonlóak

Thor: Szerelem és mennydörgés kritika (Thor: Love and Thunder – 2022) [Spoilermentes]

Nem túlzás azt állítani, hogy Thor a Marvel Filmes Univerzumának egyik legnagyobb útját bejárt...

Fekete telefon kritika (The Black Phone – 2022): Gyere, gyere rossz kisfiú várok rád!

A Fekete telefon című novella Joe Hill tollából származik, ahogyan a NOS4A2 és A...

Elvis kritika (Elvis – 2022): A Király felemelkedése

Elvis Presley a popkultúra egyik legismertebb alakja. Életútja abszolút méltó arra, hogy megfilmesítsék, és...