Mindannyian voltunk már kórházban. Lehet csak azért, mert megszülettünk, de voltunk. Nagy valószínűséggel kiszolgáltatva idegen embereknek. Ennek ellenére mégsem merült fel bennünk, hogy bántanának minket. Ennek az alapvető és kölcsönös bizalomnak mond ellent az egyik legújabb igaz történetet feldolgozó film, a Másik nővér.
Mostanság egyre gyakoribbá válik, hogy sorozatgyilkosok tetteit dolgozzák fel a filmkészítők. Nem véletlenül, hiszen a dokusorozatoknak is nagy sikerük volt korábban, ám az idei feldolgozások kicsit eltérnek attól a formától. Ahogy a nagy hírverést és felháborodást keltő Jeffrey Dahmer című sorozat, így az október végén megjelent The Good Nurse című film is messze áll egy dokumentumfilmtől.
Az élet a legjobb horrorfilm
A másik nővér is igaz történeten alapszik. Van egy kétgyerekes, egyedülálló anyukánk, Amy (Jessica Chastain – Jelenetek egy házasságból, Csillagok között), aki éjszakás nővérként dolgozik. A szíve nem éppen működik jól a hölgynek, így nem csak a munkáját, hanem gyerekei sorsát is féltenie kell. De szerencsére érkezik a film „hőse”, Charlie (Eddie Redmayne – Legendás állatok és megfigyelésük, A nyomorultak). Ő a kórház legújabb ápolója. Amy és Charlie rögtön barátságot köt, így nem csak a munkában, de magánéletében is segíti a nehéz helyzetben lévő Amyt. Azonban a több segítség több kék kóddal is jár, vagyis egyre több beteg hal meg megmagyarázhatatlan okból a kórházban. A rendőrség nyomozni kezd, ahogy Amy is. A rejtélyre pedig szép lassan fény derül: Charlie fecskendője van a halálesetek hátterében.
Nos a történet lényegében, röviden, tömören ennyi. De miért érdekes és miért jó, ha egyáltalán jó a film?
Hátborzongató valóság
A sztori adott és ha jobban belemélyedünk már önmagában eléggé hátborzongató, főleg, hogy ez a valóságban is megtörtént. Egy ápoló, akire akár mi is bízhatjuk az életünket, pislogás nélkül elveszi azt. És utána megbánás nélkül sétál a következő áldozatához. De talán azért igazán jó a film, mert nem sulykolja az arcunkba, hogy ez bárkivel, bármikor megtörténhet. Egy többé-kevésbé normális embert látunk, aki kedves, segítőkész, támogató. Anélkül mozgunk körülötte, hogy feltűnne, hogy bármi probléma van vele.
Csak az apróbb jelek utalhatnak bármire. De valljuk be, ezt is csak azért mondhatom ki magabiztosan, mert én a képernyő másik oldalán voltam. Valójában nem tudjuk megállapítani, hogy hol kezdődik egy sérült, de ép elméjű és egy sérült, beteg ember. A másik pozitívum pedig, hogy nem kerül semmiféle piedesztálra Charliet, pedig manapság ebbe a hibába szeretnek beleesni a készítők.
Az igazi meglepetés: Eddie Redmayne
A színészi alakítás egy külön bekezdést is megérdemel. Eddie Redmayne arca számomra valamiért mindig ugyan olyan. Nem tudom mennyiféle érzelmet tud profin átadni, valahogy nekem mind egyforma. Egészen eddig a filmig én úgy éreztem, hogy az egy biztos és bevált szerep számára a vidám, mosolygós karakter. A film végi jelenetei azonban most sikeresen meggyőztek arról, hogy igenis tudja hozni a durvább karaktereket is. Sőt, egyes pillanatok szinte lenyűgözőek voltak. Nem csak magától a szituációtól döbbentem le és borzadtam el, hanem a színészi játéktól is.
Jessica Chastain azonban vagy a karaktere miatt, vagy csak valamilyen ismeretlen oknál fogva szerintem alul teljesített. Ha például a Jelenetek egy házasságból című minisorozatot vesszük, ott sem volt egy minden pillanatban a helyzet magaslatán álló nő. Ott is voltak nehéz helyzetek és hozott meg irritáló döntéseket. Mégis brutálisan jól hoztam, vele együtt tudtunk mozogni, gondolkodni. Megérthettük, elítélhettük, de nem volt zavaró. Sajnos ebben a filmben azonban voltak érdekes pillanatok. Például sokszor fel kellett hívnom saját magam figyelmét arra, hogy csak nekem átlátszó a hazugság, amit NÉVnek mond, hisz én tudom mi zajlik a háttérben. De ez lehet csupán az írók, rendezők kívánsága volt. Mindenesetre szörnyen idegesítővé tette a jelenetek egy nagy részét.
Költői képek
Tudvalevő, hogy sok minden múlik a színészek alakításán, ám az sem mindegy, hogy milyen rendező, operatőri munkát látunk. Itt szerencsére panasz nem érheti a filmet. Gyönyörű színek, jelenetek vannak. Nem csak a térrel bántak jól, de szimbólumokat is el-elejtettek, hogy még többet adjon a film.
Ilyen volt, például amikor Charlie alakja az üvegben tükröződött. Két szín, két alak, két személyiség jelent meg a nézők előtt, már előre sejtetve, hogy a szereplőnek két oldala van, ami ellent mond egymásnak. De a térhasználatra is van példám. Amy hazaérve, már mindent tudva legjobb barátjáról otthonában találja őt. Ettől nem meglepő módon pánikolni kezd és mielőbb megpróbálja eltávolítani lányait Charlie közeléből. A sarokba szorulva, mozdulatlanul áll Amy, ahogy kiabál lányaihoz és ezt látva, szinte mi is beszorulunk abba a kis sarokba.
Nagyon jó megoldásokat találtak a készítők, úgyhogy szinte csak dicsérni lehet minden lépésüket. Ez pedig a zenei, hangi oldalra is vonatkozik.
