Ma, amikor már évente gyakorlatilag több száz film készül világszerte, az alkotóknak komoly kihívást jelent valami újat elmondani a világról. Különböző opcióik vannak: például meglévő stílusokat vegyítenek, ismerős helyzeteket mesélnek el aktualizálva, vagy látszólag egyszerű helyzeteken csavarnak váratlanul egyet. Mivel a produceri réteg a biztonsági játékot részesíti előnyben, hiszen a jól bevált elemekkel nehéz mellélőni, a kockázatvállalás így inkább kisebb stúdióknál jelenik meg, és viszonylag ritka. A Vihar előtt egy nagyon egyedi koncepció, amely önmagában egy óriási logikai bukfenc, viszont a tény, hogy elkészülhetett, dicsérendő.
Baker Dill egy halászszigeten tengeti létét, távol a városok zsivajától. Minden nap kihajózik a nyílt vizekre halakat fogni, időnként pedig turistákat is visz magával, hogy egy kis extra pénzt kereshessen. Egy nap felbukkan volt felesége, aki közös gyermeküket már új férjével neveli, és elmondja a főszereplőnek, hogy a mostoha végtelenül erőszakos vele és a fiúval is: megkéri egykori szerelmét, hogy gyilkolja meg. Baker így egy dilemmával szembesül, miközben egyre bizarrabb dolgok kezdenek történni vele és a szigeten.
Steven Knight íróként, rendezőként és producerként egy nagyon rafinált, ambiciózus és csavaros történetet álmodott meg, amelyen minél többet elmélkedünk, annál inkább értelmét veszti. A történet szerves része központi fordulata, ezt pedig nem szeretném lelőni, a probléma viszont az, hogy egy hatalmas logikai gond áll a téma középpontjában, amely minden hozzá kapcsolódó elemet is meggyengít ezáltal. Nem segít a helyzeten a gyenge forgatókönyv sem, és a természetellenes párbeszédek, hiába próbálkozik Matthew McConaughey, Anne Hathaway és Jason Clarke életet lehelni a banális trióba.
A Vihar előtt egy klasszikus noir krimi-noir próbál lenni – bár a változatosság kedvéért trópusi környezetben -, viszont inkább a ponyvaregények minőségét éri el. Túlontúl komolyan veszi önmagát, amitől a benne rejlő szórakoztató elemek is elvesznek a kaotikus koncepcióban. Egyszerre próbál misztikus és rejtélyes lenni, de nehezen tartja fenn az érdeklődést, a nézők pedig abszurditása miatt sem számítanak majd furcsa konklúziójára. Az alapötlet egyébként önmagában nem lenne rossz, csak a kivitelezése sikeredett gyatrává. Romantikus bűnfilmnek sem állja meg a helyét, hiszen párosa között elég minimális a kémia, így hiteltelenné válnak interakcióik. Isaac Clarke-ot kiemelném, mint a bántalmazó, undorító új férj: az ő alakítása remekül passzol ebbe a stilizált világba.
Ha viszont a béna mondatokat utólagosan vizsgáljuk, ha a kissé steril alakításokat később nézzük meg, ha mindent a központi csavar lencséjén keresztül szemlélünk, ha úgy ülünk le a film elé, hogy minden egyes „bénázása” tudatos, és a nagy egész hatékonysága érdekében áldozza fel elemeit, akkor egy bűnös élvezet a Vihar előtt. Logikátlan ugyan még így is, de egy átgondoltabb próbálkozás, mint aminek elsőre tűnik. Ugyan közel sem olyan ravasz, mint amennyire az szeretne lenni, kétségtelenül komplexebb, mint elsőre vélnénk. Így ponyva jellege értelmet nyer, bár ettől függetlenül a teljes mű zagyvasága továbbra is fennáll – csak kissé árnyaltabb, kissé eszesebb.
A Vihar előtt egy igazán merész próbálkozás Steven Knightrészéről, amely sajnos nem fut ki igazán semerre. Hiába tekintünk rá egy filmes kísérletezésként, hiába kíséreljük meg bénázását tudatos alkotóelemként felfogni, összességében egy klisékkel teli film benyomását kelti. Szórakoztató, de jobban leköthetné a nézők figyelmét, ha nem venné ennyire komolyan magát, és színészei is kibontakozva, lazábban játszanának és mondanák el gyermeteg soraikat. Ha nincsenek túlzott elvárásaink és nem várunk semmit, akkor egy valamennyire szórakoztató ponyva-krimit kapunk – ellenkező esetben valami igazán, kellemetlenül, furcsán összetákolt egészt.
