Zajlik az amerikai elnökválasztás, akkor se tudnánk kikerülni az erről érkező híreket, ha egy kő alatt éltünk volna az elmúlt hetekben. Különösen érdekes, hogy egy több munkafolyamat során megszülető filmkritika esetében is helytálló kijelentés, miszerint „zajlik”, ugyanis az a ritka helyzet állt elő, hogy a szavazatok megszámlálása és az eredmények feldolgozása napokat vesz igénybe. Emberek ezrei sürögnek-forognak, hogy végre kiderüljön, ki lesz a legerősebb nagyhatalom következő első embere. A felelősség nagy, az izgalom fokozódik, hamarosan eldől, melyik kampánycsapat munkája volt kifizetődőbb. Mert kétségünk se legyen, az amerikai elnökválasztás közel sem annyiból áll csupán, hogy két, többnyire ellentétes elvek mentén kormányozni igyekvő személy egymásnak feszül: minden jelölt mögött óriási kampánystáb áll, amelyik egyszerre halad egy másodpercre kiszámított ütemterv szerint, de csikkzsebből rántja ki a vészforgatókönyvet, ha a helyzet éppen úgy kívánja.
1972-ben járunk, történünk főhőse, a magas beosztáshoz szokatlanul fiatal Bill McKay (Robert Redford) az átlagemberek ügyes-bajos dolgaival foglalkozó ügyvédi irodát vezet, amikor ajtaján bekopogtat a Demokrata Párt és ráveszik, hogy a hamarosan esedékes szenátori választáson álljon ki a székéből kirobbanthatatlannak tűnő Crocker Jarmon (Don Porter) regnáló szenátor ellen. McKay eleinte ódzkodik – részben a sikeres politikai pályát megfutott apja miatt –, de amikor közlik vele, hogy valószínűleg semmi esélye a győzelemre Jarmonnal szemben és emiatt úgy viselkedhet a kampány során, ahogy a szíve diktálja, igent mond a felkérésre. Mi pedig egészen a választás lezárultáig kísérhetjük végig McKay szenátorjelöltet.
A szemünk előtt zajlik minden. A frissen alakult stáb egy csapat profival és néhány kulcsember vezetésével összepakolja az induláshoz szükséges menetrendet, tulajdonképpen kapunk egy vászonra vitt „Hogyan csinálj senkiből valakit?” típusú kézikönyvet. A wannabe-szenátort érintő összes fontos eseményen ott vagyunk, látjuk, ahogy a nulláról indulva az utcákat rója, kézfogásokat és szimpatizánsokat toborozva, látjuk, amikor ellenfele jóformán számításba sem veszi, és akkor is ott vagyunk, amikor minden igyekvése ellenére a saját üzenetei is élüket vesztik. De szemtanúi lehetünk családi kapcsolatai alakulásának, a háta mögött álló csapat szorgos munkájának, a pót-pót-pótforgatókönyveknek, illetve mindazon eseménynek, amik a választásokig a kampány szempontjából fontosak a felek számára.
A szimbolizmus végigvonul a komplett filmen. A mondanivaló nem lesz mindig a szánkba rágva, de rengeteg apróságnak van mögöttes tartalma, és szinte nincs is olyan elem, ami ne lenne fontos a legutolsó jelenet (illetve az oda vezető út) megértéséhez, legyen az egy zsebbe gyűrt szendvics, egy röpke szóváltás egy csinos hölggyel, vagy éppen egy jól elhelyezett mozdulat, kifejezés. Az ambiciózus ügyvéd vajon mennyire tud szembeszállni az ősz halántékú, sokat látott nagykutyával, akinek minden rezdüléséből süt a profizmus? Meddig állja meg a helyét a kezdeti lelkesedés alkalmával szétkiabált választási szöveg és mikor fordul totális bohózatba az egész? Meddig bírja egy becsületes lélek a politika mocskos játszmáit és hol van az a pont, ahol az ember eladja a lelkét a hatalomért? És ami a legfontosabb kérdés: tulajdonképpen ki is nyer meg egy választást, a jelölt vagy a stáb?
Le kell szögeznem, A jelölt zseniális alkotás. Hiába múlt el az elkészítése óta közel ötven év, még mindig felhorgad tőle az emberben a harag, amint végignézi, hogy a semmiből előkapott jelöltet hogyan tolja át a választási propaganda a teljes kampányon. A sztori Redford karaktere köré van építve, mégis, mintha ő lenne az, akiről úgy igazán a legkevesebb szó esik. A film kapkod, siettet, vannak jelenetek, amiket nem is mindig lehet azonnal a fő motívumhoz kapcsolni. Eleinte nagyon zavaró tud lenni például a folyamatos hangzavar és az egymás szavába vágó szereplők, a félinformációk, majd féltávon rádöbbentem, hogy ez a filmes eszköz legalább annyira szándékos, ahogy Redford mint akkoriban ügyeletes szépfiú játssza a friss indulót.
Az egész kampány hatalmas katyvasz(nak látszik), folyton ordibáló rendezőkkel, menedzserekkel, asszisztensekkel, ilyen-olyan felelősökkel, mindezen turbulencia kellős közepén a jelölttel, aki csak jót akar az embereknek – és akinek az üzenete a kezdeti őszinteségből akarva-akaratlanul mosóporreklámmá változott. Döbbenetes folyamat, még durvább karakterfejlődés (már ha annak lehet nevezni szegény pára sodródását), nagyszerű történetmesélés, melynek az utolsó kockái még most, napokkal később is peregnek előttem. Mindenkinek ajánlom ezt a filmet, de főleg azoknak, akinek még vannak kétségei a politikai gépezet kegyetlen működéséről.
Az amerikai törvényhozásért felelős testület, a Kongresszus két fő részből, a Képviselőházból és a Szenátusból áll. Tagjait közvetlen népszavazással választják, államonként (szemben a 435 képviselővel, ahol a delegáltak száma az adott állam népességétől függ). Megbízatásuk hat évre szól, melyből csak alapos indoklással lehet őket kimozdítani, egyébiránt a Kongresszus tagjainak nagyjából harmada kétévente cserélődik a rotált választási beosztásnak köszönhetően. Egy szenátor és egy képviselő feladatköre nagyjából hasonló, bár tény, hogy egy szenátor nagyobb felelősséggel tartozik – a Kongresszuson belül rendszerint a Szenátust hívják Felsőháznak, a Képviselőházat pedig Alsóháznak. Egy szenátor bemeneti követelményei valamivel magasabbak, így a Szenátust sokszor illetik az elitizmus vádjával.
