Az empátia az emberi erények egyik legérdekesebbike és gyakorlatilag a filmipar egyik alappillére. Átadni és átérezni, hogy mit élhetnek át mások, függetlenül attól, hogy mi magunk voltunk-e már hasonló helyzetben. Izgalom, szorongás, bánat, öröm és más érzelmek végtelen sorát válthatja ki belőlünk egy jó film, üzenetének fő közvetítőjeként alkalmazva az empátiát. A humanitárius válságok legyőzésének egyik fő fegyvere, ha az ember átérzi az adott szituációt, ha képes megérteni olyan emberi sorsokat, amelyekhez eddig semmi köze sem volt. Aki Kaurismäki legújabb filmje az élet újrakezdését ábrázolja egy finn, korosodó üzletember és egy szíriai menedékkérő történetén keresztül, akiket az empátia köt össze.
A történet egyik főhőse a korosodó Wilkström, aki elhagyva alkoholista feleségét, és feladva házalóügynöki-egzisztenciáját, nyer egy rakat pénzt és vesz egy éttermet. A másik pedig Khaled, egy szíriai menekült, aki Finnországban keres menedékjogot. A Remény másik oldala – bánatot sugalló Címével ellentétben – a rendező védjegyeként szolgáló száraz, fekete humort vegyíti a
migránsválság nagyon is aktuális, fájóan valós problémáival.
A folyton morcos Wilkström és szedett-vedett, állandóan profilt váltó éttermi személyzete, a cigarettafüstben és alkoholgőzben díszelgő Jimi Hendrix poszterrel és a konzervhalakkal – csak hogy párat említsek – a történet száraz, de kiváló humorral tálalt oldalát mutatja meg: a finn pszichét, a csípős, arckifejezés nélküli megjegyzéseket és a kiégett átlagpolgárokat. A párbeszédek kabaréba illenek, az arcok közeli felvételei pedig csak fokozzák a karakterek megmosolyogtató abszurditását. A „túloldalon” pedig ott áll Khaled, akinek a háború miatt kellett szöknie, állandó atrocitásokkal megküzdenie és egyetlen célja: húga megsegítése. Rajta keresztül demonstrálja a rendező a finn – és tágabb értelemben véve az európai – intézményesített, szűk látókörű rasszizmust és az empátia hiányát, akár az erőszakos kopaszokról, akár a hatóságok próbaszerű igazoltatásáról, akár a politikusok rideg nemtörődömségéről van szó.
A kontraszt és a film tündöklése akkor tűnik ki igazán, amikor a két szál összeér, és egymásba fonódva halad tovább az említett két hangulat, kiváló finn rockzenével fűszerezve. A tér, valamint a mozgás kihasználása is roppant tudatos és hatékony. Khaled állandóan halad, rövid időszakonként lel csak megnyugvásra, de akkor is szűk, zárt, otthonnak még véletlenül sem nevezhető helyeken. Vele szemben Wilkström elég gyorsan jut el a statikus monotonitásba, ahol az étterem külseje állandóan módosul, de belső, drapp színvilágú díszlete és a már említett, archetípusokból összeálló személyzete aligha. Témaválasztása ellenére azonban A remény másik oldala még véletlenül sem egy nehezen nézhető film, ahol gyötrelmes viszontagságok, vér, könnyek és veríték keveréke próbálja a néző tudtára adni: menekültnek lenni nem jó. Kaurismäki filmje lazán lendül jelenetről jelenetre, könnyedén vált tónust, és a komolyabb, már-már felháborító megnyilvánulásokat is egyfajta – talán túlzott – egyszerűséggel prezentálja – karakterei sokszor karikatúrák.
Nem lehet azonban szó nélkül elmenni Sakari Kuosmanen és Sherwan Haji zseniális alakításai mellett, nem beszélve a többiek játékáról. Kuosmanen a fáradt, már cinikus, korosodó embert tökéletesen átadja, arckifejezése, testtartása és modora is tükrözi csípős jellemét. Haji szemében pedig ott a tartózkodó remény és a fokozódó kiábrándultság, humora pedig gyors gyógyír a történtek okozta sebekre. Keserédesen, egyszer hangosan felnevetve, máskor félig szomorúan elmosolyodva lehet nézni Kaurismaki legújabb alkotását. A kiváló zene, a mesterien szőtt hangulatváltások és a príma alakítások ellensúlyozzák a sokszor irreálisan karikatúra jellegű incidenseket és megnyilvánulásokat. A film maga pedig elgondolkodtatóan, de mégis könnyeden tanít arra, amire most igazán szükség van a világban: az empátiára. A rendező szavai pedig tökéletesen átadják a film központi üzenetét: „mind ugyanazok vagyunk, mind emberek vagyunk, és egyszer te is lehetsz migráns”.
