11.3 C
Budapest
kedd, október 27, 2020
Kezdőlap Filmsomnia Kritikák A művészet templomai: Frida Kahlo – Viva la Vida (2020): Kritika

A művészet templomai: Frida Kahlo – Viva la Vida (2020): Kritika

Izgalommal és nagy várakozással ültem be a moziba, és úgy jöttem ki onnan, hogy szerettem is meg nem is. Elöljáróban annyit, hogy a film nem volt rossz, sőt, csak nem az én ízlésemre szabták, az már biztos.

Frida Kahlo Mexikó ikonikus művésze volt. Élete, szenvedései és a nyomukban születő alkotások a legnagyobbak közé emelték. Hihetetlen mennyiségű irodalom öleli fel életét és művészetét. Még azoknak is dereng valami róla, akik egyáltalán nem jártasak a képzőművészetben. Ő az a nagy szemöldökű nő, aki olyan fura képeket festett, nem? Igen, ő volt az.

Frida élete ellentmondásokkal teli. Egyszerre volt nagyon jó helyen és nagyon rossz helyen. Kevesen mondhatták ezt el magukról. Rossz helyen volt (nagyon rossz), hiszen tizennyolc évesen barátjával felpattant egy buszra, melynek abba a fertályába, ahol ültek, belerohant egy villamos. Kahlo súlyos láb- és gerincsérüléseket szenvedett. Az egyébként orvosnak készülő lányt ez megtörte, és a fájdalom mind fizikai, mind lelki síkon élete végéig elkísérte. Azonban éppen ez a fájdalom vitte el a művészi pályára, ahol hatalmas szerencséjére a baleset után három évvel megismerkedett Diego Riverával (későbbi férjével), aki az ország leghíresebb festője volt azokban az évtizedekben. A kérdés, hogy Kahlo életpályája más irányt vett-e volna, ha ez a találkozás nem történik meg, az már sok életrajzíróban felmerült. Egy biztos, megtörtént, és Frida vitathatatlanul átható művészi ereje megfelelő lehetőséget kapott a kibontakozásra. Frida alkot, szerelmes, hithű kommunista, lángoló művész és szenvedő ember. Saját bevallása szerint a baleset pillanatában személyisége ketté vált. Létrejött egy testből és fájdalomból összevarrt Frida, és egy szárnyaló, művész Frida, aki művészi erejét az elsőtől kapja, abból táplálkozik, míg ő erőt ad a szenvedő számára ahhoz, hogy az napról napra tovább éjen. Hogy hogyan teszi eszt?
Erről szól a film.

Fotó: Pannonia Entertainment

Az első képkocák félelmetesek és megdobogtatják a szívet. Egy teljes mozivásznat betöltő piros felület, melyen halványpiros, kissé rózsaszínű, hatalmas betűk jelzik a következő fejezet címét, mely egy-egy festménye címe is egyben. Félelmetes, mert bár a színek nem kellemetlenek, mégis valahogy vészjóslók. Túl sok bennük a piros. Ezt követően elkezdődik a dokumentumfilm, mely a hagyományos eszközöket követi. Narráció, fényképek, filmrészletek, riportalanyok sora, ahogy az lenni szokott. Azonban ezen túl, vagy talán ezek közben, két egymástól különálló elem is megjelenik a vásznon. Egy olasz színésznő bukkan fel (Asia Argento), aki füstös, reszelős hangon folytatja, vagy éppen bevezeti a narráció témáját. A néző nem tudja hová tenni a jelenséget. Az egyszínű, ám remek világítástechnikával megoldott háttér még ízt és hangulatot is ad a jelenetnek, de mégsem érthető, hogy mi ez. Drámai elem? Meg kell hagyni, a nő hangja tényleg drámai. Akkor miért nem mondja végig ő?



Mindegy. Továbblépek a dolgon, mert hát ez van. Furcsa, de nem rossz. Azonban ezt követően megjelenik a második furcsaság. Mégpedig egy fiatal, hosszúhajú, Fridára egyáltalán nem hasonlító lány. Hamar ki lehet találni, hogy ő Frida művészi énje, aki szabad, szenved, alkot, gyötrődik. Ez a hosszúhajú, fehér ruhába öltözött lány az első megjelenés után az életrajz minden fontos állomása előtt (vagy éppen után) megjelenik és művészileg kifejezi magát. Hol erdőben sétál, sötét folyosón fut át, hol sivatagban simítja kezével át a bokrokat, vagy éppen egy folyóparton állva nézi a habokat.

Frida művészi énje tehát megjelenik és művészi jelenetekben köti össze az életrajzi elemeket. A kérdés, hogy sikerül-e neki. Szerintem nem. De természetesen ez az én egyéni véleményem. Számomra ezek a kis jelentek manírosak, pátosszal teliek voltak, anélkül, hogy valódi művészi értékkel bírtak volna. Olyan érzésem volt, mintha a rendező nem tudta volna eldönteni, hogy Frida élete elég izgalmas és érzelemmel teli-e ahhoz, hogy megtöltsön egy teljes filmet. Pedig az lett volna. Ültem a moziban és nagyon vártam, hogy leteljenek ezek a kis művészi blokkok és visszatérjünk végre a lényeghez.

De talán én éreztem egyedül mindezt a nézőtéren. Sokan szeretik az érzelmi ráerősítést. Én nem. Számomra ez a film komoly negatívumává vált, mely (ismét mondom) csak engem jellemez.

Frida Kahlo
Fotó: Pannonia Enterteinment

Egy szó, mint száz. A film azon részei, melyek Frida életéről szólnak, élvezhetők és érdekesek voltak. Bár végigvették Kahlo fontosabb életszakaszait, nem állíthatnánk, hogy az alkotók a teljesség igényével dolgoztak volna. Általuk olyan betekintést kaptunk egy híres művész életébe, mely inkább érzelmileg ereszt minket mélyebbre egy szenvedő művész életébe, mintsem vízszintesen szélesítenénk a spektrumot.

Akit érdekel Frida Kahlo élete és művészete, különösképpen a legfontosabb festményeinek érzelmi és biografikus hátterére, és nem riad vissza némi pátosztól, annak mindenképpen javasolt ez az alkotás, melynek hatására talán más, róla szóló könyvet és filmet is megtekint majd az ember.



Varga Lóránt
Varga Lóránthttp://www.vargalorant.hu
A nevem Varga Lóránt és író vagyok. Nyomtatásban megjelent műveim mellett két éve "közösségi íróként" tevékenykedem, ami nyomon kísérhető honlapomon és Facebook oldalamon is. Kis gyerekkorom óta nézek filmeket. Ennek megfelelően mindig is közelemben maradt ez a művészeti ág. Egyetemi éveim alatt számtalan filmesztétika kurzus hallgatója voltam. Ha akarjuk, ha nem a XX. század második felétől a vizuális kutúra átvette a vezető szerepet. A tény fölött egyetlen író sem hunyhat szemet. Ennek szellemében egy általam vezetett, immár 10 éves Olvasókör is rendszeresen tárgyal filmalkotásokat. Olvasni jó. És jó filmet nézni is jó. Ez van!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Hírdetés

KI NE HAGYD!