Nem is olyan régen még nagy sikere volt néhány young adult regényekből készült adaptációnak. Ilyen volt például az Éhezők viadala, a Harry Potter vagy az Alkonyat széria. Akkoriban évente érkezett legalább kettő vagy három ilyen cím. Mostanában viszont sorra buknak el a hasonló próbálkozások. Elég csak megnézni a Beavatott sorozat utolsó felvonása körüli mizériát vagy akár az Útvesztő széria több, mint kiábrándító befejező részét. Ennek ellenére Peter Jackson a Gyűrűk ura és a Hobbit trilógia alkotója úgy érezte, eljött az ideje annak, hogy Christian Rivers rendezőn keresztül elkészítse a Ragadozó városok adaptációját.
A hatvan perces háborúnak köszönhetően a Földön elpusztult az általunk ismert civilizáció. Ettől függetlenül a nagyobb városok alkalmazkodtak a kialakult helyzethez és hatalmas kerekeken guruló metropoliszokká fejlődtek. Hester Shaw (Hera Hilmar) egy kis bányászvároson tartózkodik éppen, amikor azt London bekebelezi. Itt találkozik a helyi múzeum egyik zöldfülű régészével Tom Natsworthy-vel (Robert Sheehan). Miután sikerül rábukkanniuk egy veszélyes tervre és ezáltal magukra haragítaniuk London egyik magas beosztású tisztjét Thaddeus Valentine-t (Hugo Weaving) menekülni kényszerülnek a városból és ezzel el is kezdődik életük legnagyobb kalandja.
A film legnagyobb erénye maga a körítés és a színészek. Nagyon jó színészgárdát sikerült ugyanis összehozni. Hugo Weaving egyszerűen zseniális, és a két újonc Hilmar és Sheehan sem marad el sokkal mögötte, sőt a mellékszereplők között is olyan nevek tűnnek fel, mint Stephen Lang vagy Vincent D’Onofrio (Men in Black, Daredevil sorozat) lánya, Leila George. Egy szó, mint száz a színészek kihozzák a maximumot a karaktereikből. A látványvilág pedig egyenesen lenyűgöző. Ilyen steampunk posztapokaliptikus világot nagyvásznon még nem láttam ezelőtt. Mindegyik terület, mindegyik város saját egyéniséggel rendelkezik. Vannak guruló városok, póklábon járkáló börtönök, lebegő menedékek és olyan városok is, amelyek megmaradtak olyannak, amilyenek voltak annak idején.
Sajnálatos módon a fent vázolt pozitívumok mind külsőségek, de az mit sem ér, ha valami kívül csillog-villog, belül viszont több sebből vérzik. Mert jelen írásom tárgyával sajnos ez a helyzet. Könyvadaptáció révén a tökéletes alapanyag tálcán érkezett a probléma szimplán annyi, hogy nem sikerült kiaknázni a történet adta lehetőségeket. A forgatókönyvvel a legnagyobb baj az, hogy az írók a regény legmeghatározóbb pontjait hagyták el vagy írták át. Mindezt pedig, azért, hogy meg legyen a tizenkettes karika. Arról nem is beszélve, hogy a minőségi alapanyagot elhagyva klisé halmazokkal és arcátlan szinte már jelenetről jelenetre történő lopásokkal pakolták tele. Nagyon szomorú, hogy Philip Reeve kultikus művéből csak ennyit sikerült kihozni, holott a potenciál végig meg volt benne. De a legnagyobb baj, hogy későn érkezett, hiszen, ha talán két-három évvel ezelőtt mutatják be, akkor talán nem fáradt volna még meg a műfaj és elképzelhető, hogy jobban is sikerült volna, hiszen nem kellett volna annyi mindennek megfelelnie.
