Ha valaki azzal a céllal indul meg a moziba, hogy egy klasszikus fiatal felnőttekről szóló romantikus filmet nézzen meg, aminek a vége felhőtlen happy end, bizony nem kis meglepetés érheti a Közel a horizonthoz című film alatt. Egyszerűen megfogalmazva, amit látni fogunk az egy romantikába bújtatott tragédia, amit manapság csak életnek hívunk. A film rendezője, szereplői nem a nagyközönség által ismert világsztár hírességek. Német romantikus dráma, amely igaz történeten alapszik. Így a kevésbé ismert arcok szinte felüdülést és sokkal valóságosabb érzést adnak az alkotásnak. A Közel a horizonthoz egyébként egy könyvadaptáció, és ahogy a könyv, úgy a film sem sejteti az elején, hogy milyen komoly és valóságos témákat rejtett el egy klasszikus romantikus történet keretei közé.
A film idilli képekkel kezdődik és egy éppen felnövő gondtalan fiatal lány, Jessica (Luna Wedler) életébe csöppenünk. A klasszikus romantikus elemek mind megjelennek, amint színre lép a „legjóképűbb” férfi szereplő a képernyőn. Igazi flörtölős, rosszfiút láthatunk. Danny (Jannik Schümann) néhány perc alatt elvarázsolja női főszereplőnket, ahogy illik egy romantikus filmben. Sőt, ahogy halad tovább a cselekmény a megszokott elemekkel találkozhatunk: Dannynek sikerül kibontakoznia Jessica mellett, mert minden rosszfiú igazából csak meg nem értett, Jessica féltékeny egy másik lányra, mert fiú-lány barátság nincs és a többi. Mentségére szóljon a filmnek, hogy Jessica karaktere valamennyire eltért a megszokott szőke hercegre váró főszereplőtől, illetve ne felejtsük, hogy egy tini szemszögéből látjuk a világot. Ezért is kikerülhetetlen, hogy az első, igazi, nagy szerelmet ábrázoló jelenetek mindig lassú, romantikus lányregényekből vett képekre hajaznak. Illetve a megjelenő sztereotípiák sokszor a mi mindennapi életünk része is, így nem várhatunk mást egy fiatal 18 éves lánytól sem, amikor megtapasztalja a nagy szerelmet.
A néző, pedig miután kényelmesen elhelyezkedett székében, mert a várva várt romantikus film pont olyan, amilyennek várta, a történet hirtelen arcon csapja. A klasszikus apró nehézségek, amik miatt „nem működhet” a kapcsolat itt valóban súllyal bírnak, nem csak mondvacsinált kifogások. A látott idill után pedig nem könnyű döntésre jutni, hogy nekünk mi lenne a következő lépésünk, ha Jessica helyében lennénk, főleg egy olyan korban, ahol a AIDS még nem számított gyógyítható betegségnek. Érdekes kérdéseket vethet fel a nézőben, arról, hogy a látszat sokszor csal és az eltöltött idő azokkal, akiket szeretünk—akármilyen rövid is legyen—kincset ér, és megváltoztathat mindent az életünkben.
Janni Schümann-nak (Danny) nem volt túl nehéz dolga, mivel a film nagy részében a meg nem értett, modellként dolgozó szépfiút kellett játszania, de az intenzívebb jelenetekben sem alakított rosszul. Külön kiemelendő a magyar szinkron, mivel Danny esetében sokszor a játék, az érzelmek inkább a hangon át tükröződtek, mint az arc és testjátékban. Luna Wedler igazi üde arc a vásznon. Egy valódi fiatalos, természetes szépség, és míg neki sok szeleburdi jelenete van, ami kis mosolyt csalhat a nézőre, itt sem feltétlenül a színészi játékon volt a hangsúly. Igazából egy jól kidolgozott történetet kellett előadniuk, amit az élet írt, így kár lenne amiatt szidni a filmet, hogy a színészek miért nem máshogy adtak elő valamit, vagy miért állnak esetleg háttal kritikus jelenetek esetében. Luise Befort (Tina) játékát azonban szeretném még kiemelni a színészgárdából, mivel valójában ez a három ember lényeges a történetben és a mozi teremből kifelé menet már szinte csak rájuk emlékszünk. Sőt, Luise Befort esetében akár kulcsfiguráról is beszélhetünk, mivel az ő jelenetei (annak ellenére, hogy kifejezetten rövidek) mindig nagy erővel bontják fel a harmonikus képeket. Azonban szerintem inkább a rendezői megoldások és a kamera munka az, ami elviszi a komolyabb jeleneteket a hátán. Annak ellenére mondom ezt, hogy a szülői jeleneteket sokszor próbálták humorosan feldolgozni, akkor is, mikor egyáltalán nem illett a képbe, sőt inkább volt nevetséges, mint valóban vicces az adott rész.
Minden hiba és giccs/klisé ellenére a film mégis tökéletesen megjeleníti és átadja azt a valóságosságot, ami a legtöbb romantikus filmből hiányzik. Megmutatja, hogyan tud két ember túljutni nehézségeken és hogyan tudják élvezni az élet apró dolgait akkor is, ha tudják, hogy el fog múlni minden. Láthatjuk, hogy az emberek milyen gyorsan tudnak ítélkezni, ha valamit nem értenek meg, és hogy ezeken, hogy lép túl az egymás iránt érzett szeretet. Láthatjuk, hogyan tud eltaszítani és mégis összekötni két embert a gyász, a tragédia, hogyan teszi erősebbé a kapcsolatot. A gyászról szóló jelenetek megragadóan jelenítették meg, hogy milyen lassú folyamat egy pár életében, a feldolgozás. A legszebb jelenet talán az egész filmben véleményem szerint Danny elhaló jelzése, hogy Jessica ne hagyja egyedül őt a szobában és amint Jessica óvatosan elhelyezkedik az ágyon, zokogva tör fel belőle a fájdalom. Szép jelkép volt a többször előforduló repülő madár jelképe is, ami sok vallásban a holtak égbe szállott lelkének, a szabadságnak a szimbóluma.
