Ez a film egy másik korba való.
A Pentagon titkainak forgatásán valószínű nem volt jelen Spielberg. Az is lehet, hogy egy színész játszotta el őt vagy az operatőr rendezett helyette. Valószínű átvernek minket.
Megtévesztésül szolgálhat, hogy a szinopszisban az szerepel, hogy a Washington Post újságírói a szólásszabadságért vietnámi titkos akták felett szembemennek az USA elnökével, Richard Nixonnal. De ez egy másik republikánus elnök hivatali idejéről szól, méghozzá a jelenlegi elnökségről. Ez Trumpról szól. Minden mű a készítésének koráról mesél inkább, mint amiben játszódik. Ez itt hatványozottan igaz. Itt nem Vietnamról, hanem a Wikileaks aktákról van szó, és a #timeisup mozgalomról.
Ez annak lehet zavaró aki olvas újságot, híroldalakat, böngészi a Facebookot, neadjaisten véletlen tévét is néz. Politikai hovatartozástól függetlenül a filmben zavaró az a sok pátosz és giccs, ami nem idegen Spielberg munkásságától, de ő csinált már pátoszos ám nagyon jó filmeket (Ryan közlegény megmentése, Schindler listája). Mert hiába ért egyet az ember az eszmékkel amiért kiáll a film, ha azt parodisztikusan teszi. A film egy idő után átkapcsol teljes propaganda üzemmódba és tétel mondatokat mondanak egyenesen a kamerába. Meg sem kérdőjelezi a film erkölcsi oldalról, hogy helyes-e államtitkokat egy háború közepén kiszivárogtatni, csupán jogi és anyagi szempontból vizsgálja a kérdést. A film az újságírókat végletekig hősiesnek mutatja be, akik a nép javát szolgálják (természetesen magas a nemi és rassz diverzitás köztük), szembe velük a politikusok és a pénzemberek szigorúan fehér, öreg, kövér arisztokrata, rasszista és hímsoviniszta bandájával szemben. Nyílván a végén győz a jó, happy end, stáblista.
Meryl Streep jó mint mindig, de kábé saját magát alakítja, akár egy elnökségért induló kampányfilmként is el lehet adni a filmet, Tom Hanks is a megszokott karakterét hozza, természetesen rutinból és Bob Odenkirktől is láttam már erősebb alakítást nem egy Breaking Bad epizódban például. Igazából mindenki korrekt, rutinmunkát végzett a filmen (az is gyanús voltak-e forgatókönyv írók vagy csak sorbarendeztek pár megtörtént eseményt + tételmondatot), de ennek a filmnek nem 2018-ban a helye. Érdemes lenne megnézni 20-30 év múlva, mint egy kordokumentum, vagy nagyot robbanhatott volna a hollywoodi újhullám részeként a hetvenes években, de ez nem a ma filmje. Stílusában és megvalósításban, akár egy 40 évvel ezelőtti Francis Ford Coppola vagy Peter Bogdanovich is rendezhette volna, ha akkor készül el, instant klasszikus. És a végig érződik a filmen a „bezzeg az én időmben” érzés. „Bezzeg az én időmben volt hatalma a szabad sajtónak és elnökök buktak a botrányokban”. Az új-hollywoodi nemzedékből csak Spielberg és Woody Allen maradt felkapott a mai napig, talán nem véletlen, hogy elmúltak azok az aranyévek.
A Pentagon titkai, Spielberg talán leggyengébb filmje, (ha csakugyan ő rendezte), egy propaganda film, ahol mindent a szánkba rágnak és rámennek az Oscarra. És különösen érdekes, hogy Nixon elnök megítélése elég sokat változott, és a történészek sokkal hasznosabbnak írják le, mint valószínűleg Trumpot fogják, bár róla még sokáig nem beszélhetünk történelmi távlatból. Igazából azoknak tudnám ajánlani akik, szeretnék látni a Spotlight könyedebb verzióját, akiknek nincs politika túltengése, akik szeretik a közepesen unalmas történelem órákat, ha szeretik a hetvenes évek divatját középkorú, felső-középosztálybeli vagy annál gazdagabb és öregebb embereken nézni vagy azoknak akiket elvakult neoliberális demokratává nevelt Trump elnöksége. Vagy az elvakult altrightos republikánus szavazóknak,ha szeretik érezni, hogy el vannak nyomva (nincsenek).
