Nem kellett túl sok meggyőző érv, hogy leüljek és megnézzem az egyik legújabb Jane Austen feldolgozást. És ezen a tényen nem is kell túl sokat magyarázni: a ’90-es években születtem, erős független nő vagyok és tini koromban állandóan meg nem értett művész. Ebből egyenes ágon juthatunk a híres írónőig. És addig a döntésemig is, hogy a legtöbb filmes adaptációját, ha tehetem, megnézem. Így történt ez most is és még az sem tudott eltántorítani, hogy Dakota Johnson (A szürke ötven árnyalata, A közösségi háló) bújik bele a Meggyőző érvek című történet főszereplőjének bőrébe. Megnéztem tehát, aminek eredménye az lett, hogy a színésznőben kellemesen csalódtam, a filmben pedig keservesen.
Ez az alaptörténet
A történet teljes mértékben a megegyező című Jane Austen könyvön alapszik. Vagyis, van a mi főszereplőnk: Anne Elliot és az ő családja. A történet a már szinte vénlánynak számító Anne életébe csöppen bele. A lány tizenkilenc évesen hallgatott másokra és elutasította élete szerelmét az alacsony rangja miatt. Ezt a lány majd tíz évig sínyli, ám egy napon hírt kap róla, hogy újra láthatja. Méghozzá már jó pénzügyi helyzetben, amit Anne családja már nem mondhat el annyira magáról.
Ez az, ami nem az alaptörténet
Az Anne karakterét játszó színésznő kifejezetten jól játszotta el a szerepet, amit rá osztottak, csak ez sajnos most nem az volt, ami kellett volna. Néhányan már láthatták az egyik legújabb -szintén Jane Austen történet- feldolgozást, az Emmát. Az egy humoros, ironikus, csipkelődő darab, ahol megfér minden, ami a Meggyőző érvekben nem. Olyan ez a feldolgozás, mintha a DC megpróbálna egy Marvel filmet készíteni. Olyan, mintha elmennénk egy rock koncertre, miközben otthon csak cuki pop dalokat hallgatnánk. Nem azt mondom, hogy teljes mértékben rosszul áll a filmnek a negyedik fal lebontása vagy éppen a cinikus félmosoly a közönség felé… de nem a történet hű feldolgozásánál.
Ez az, ami sehol, semmilyen történet nem lehetne
Rendben a sztori kicsit modernizálva lett. Sőt, egyesek szerint bele lett erőltetve egy alapvetően feminista írónő munkájába még több feminizmus. Feleslegesen. Ami szerintem azonban a legfelháborítóbb és semmi helye nem lett volna, az a férfi karakterek lebutítása. És itt főleg Frederick Wentworth-re (Cosmo Jarvis – Lady Macbeth, Peaky Blinders), vagyis a Anne szerelmére gondolok. Nem viccelek, az volt az érzésem a film közben, hogy a tini filmek klasszikus buta focistája is lehetne. A korábbi feldolgozásokban egy halk, szótlan férfival találkozunk, akinek a szemében megcsillan az értelem. Itt sajnos legfeljebb Anne sógorának (Ben Bailey Smith – Hamupipőke, Fleabag) van bármiféle tartása, tudatossága az egész film alatt, ami nagy szó, mivel egy óriási papucs. Úgy hajlik, ahogy hisztérikus felesége, Mary (Mia McKenna-Bruce – Vaják, Elégtétel) hangulata épp diktálja.
De térjünk vissza Frederickre, akinek nem csak, hogy az értelem halvány sugara nem ül ki az arcára, de még ezt szavakban vagy tettekben sem tudja ellensúlyozni. Botrányosan esetlen, kétértelmű és sokszor értelmezhetetlen, amit csinál. És nem az alaptörténetről beszélek, hanem a színészi alakításról. Ennyi erővel egy bábut is rakhattak volna a helyére, hogy ugrálja körbe Dakota Johnsont és ugyan ezt az eredményt kaptuk volna. És nem viccelek, mert értelmes szavakat tőle csakis levélben hallhatunk, Anne olvasatában. Ez pedig még groteszkebbé teszi az egészet: egy felnőtt testébe zárt tini focista, aki viszont a legmélyebb érzéseit a lehető legszofisztikáltabban tudja papírra vetni.
Mi ez?
Teszem fel a kérdést, ahogy az utolsó boldog jelenetektől nem felmelegszik naiv, romantikus, női szívem, hanem undorodik.
Ha a készítők célja a feminista vonások, és a Jane Austen féle humor és irónia hangsúlyozása volt, akkor van egy rossz hírem. Ezzel, hogy a férfi karakterek a béka segge alá kerültek, csak lebutították a nőket is. Ha Anne egy olyan férfibe szerelmes majd tíz éve, aki csoda, hogy nem nyeli félre az ivóvizet minden reggel, az eléggé leírja a karaktert. Olyan, mintha a majdnem harminc éves nőt megszédítené a rózsaszín köd és olyan tulajdonságokat lát bele egy férfiba, amik nincsenek ott
Na de nem pont ezt a mintát szeretnénk elkerülni?
Na jó… de jól néz ki. Meg hajós ember. Ja meg ugye ő annyira figyel a nőkre, mint senki más. Hogy pontosan idézzem:
„Odafigyel. Az egész testével figyel.”
Nos ez valószínűleg azért van, mert hozzátenni sokat úgysem tudna a beszélgetéshez…
Van, ami miatt nem bánthatjuk a filmet
A kép és hangi világba nem szeretnék belekötni. A színvonalat hozták, volt egy két izgalmas próbálkozás, ami nekem tetszett, de érdekes módon inkább a biztosat és megszokottat választották. De talán nem is baj, hogy azt a vibráló és intenzív világot, ami az Emma című alkotásban van nem próbálták meg lekoppintani. Ki tudja abból mi sült volna ki. Ehhez az amúgy kissé melankólikusabb hangvételű darabhoz tökéletesen passzolt a színvilág és a hang is. A kosztümökbe nem kötnék bele, ahogy a színészek kiválasztásába sem. Minden a helyén volt, még akkor is, ha az 1800-as valóságban nem igazán.
