fbpx
31.7 C
Budapest
szombat, június 19, 2021

Híres filmes monológok, melyek örökre velünk maradtak!

Hogy mindjárt egy valóban közismert monológ első sorával kezdjem: „Verseket nem azért írunk és olvasunk, mert az menő”, mondja szegény Robin Williams a lánglelkű Mr. Keating szerepében a Holt költők társaságában, és téved. Persze, nyilván nem téved, hiszen „Azért írunk és olvasunk verseket, mert valamennyien az emberi fajhoz tartozunk – az emberi faj pedig tele van szenvedéllyel”, viszont ezen szenvedélyek egyik legerősebbike az, hogy mindenáron kitűnjünk valamivel a többiek közül. Nincs annál menőbb dolog, mint ha valamelyik eszmefuttatásunkat még évek múlva is idézik, és ha ismeretlenek is idézik, nem csak az anyánk – na, az a leges-legmenőbb. Minden rendező álma olyan filmet szülni, amiből nem vacak egysorosokat emlegetnek fel, hanem komplett monológokat, és a színészek számára is felér vagy húsz dekányi Oscar-díjjal, ha ilyesmihez köthető az arcuk és a nevük. (Kimondottan jól állnak a monológok pl. Robin Williams-nek, Al Pacinónak, Christopher Walkennek, Woody Allennek, Jack Nicholsonnak és még hosszasan sorolhatnám, a továbbiakban valamennyiüket említeni fogom, de mindnyájan érdemelnének egy külön cikket ebben a vonatkozásban). A forgatókönyvíró meg, aki a Feledhetetlen Sorokat effektíve megírta, otthon elfeledve pityereghet a párnájába, de ki mondta, hogy a világ nem igazságtalan…

A monológ-témát azok a filmek maxolják ki, melyekben a főhős(ök) belső monológja központi szerepet játszik, mint a Taxisofőr vagy a Füst (vagy a kevésbé komolyak közül a Durr, durr és csók), a tárgyalótermi drámák, ahol egy-egy védőbeszéd 5-10 percet is eltarthat, és a híres könyvek alapján készült filmek, ahol ugye illik a szerzőt helyenként pontosan idézni, hogy mindenki tudja, miről van szó (Apokalipszis most, Mechanikus narancs). A továbbiakban azokkal a filmekkel foglalkozom – abszolúte a teljesség igénye nélkül, és meg sem próbálva valamiféle „sorrendet” felállítani –, melyekben a monológot inkább alkalmi eszközként használják fel.

Nem kell azonnal valami korszakalkotóan nagyívűre gondolni, ha a monológokról beszélünk: nekem pl. többnyire a világ legtöbbet idézett használati utasítása ugrik be, igen, az a bizonyos, az Antiochiai Szent Kézigránáthoz, amelyik úgy kezdődik, hogy „Három legyen, ameddig számolsz, s ameddig számolsz, az háromig legyen”. Tipikusan az a szöveg, amiből minden baráti körben mindenki egy sort tud (rosszul…), majd 3-4 sör után az egybegyűltek megpróbálják rituálisan összerakni. (Nótában ugyanez a Négy gengszter a Macskafogóból.) Angolul, Eric Idle eredeti hangjával és a klasszikus magyar szinkronban Tahi Tóth Lászlóval egyaránt zseniális. Tény, hogy a gondolatsor nem váltja meg az emberiséget – de bármikor mosolyra fakasztja. Az is valami. Jegyzem, Monty Pythonéknak mintha valami fixációjuk lett volna a számokkal kapcsolatban, mert egy másik (csak szűkebb körben) közismert monológjuk is a matematika jegyében született, ez pedig a Brian életéből a második prófécia: „És a démonnál leend egy nagy kilenc élű kard! Kilenc éle lesz, nem kettő, nem öt, nem hét, hanem kilenc. Azt lóbálja majd minden nyamvadék bűnös feje fölött, akárcsak te ott, uram! A vadállat, amelyet láttál volt, de már nem él, fölbukkan a mélységből, de vesztébe rohan”.

A fenti monológok esetében abszolúte tiszteletre méltó, hogy amellett, hogy egy bizonyos, eleve röhejes stílust parodizálnak, fullba nyomják a kretént. Ilyet, ha belegondolunk, nagyon nehéz írni. (Józanul, bizonyos neveltetés mellett és adott életkor felett. Egyébként nem. Istennek legyen hála, halálra unnánk magunkat, ha mindenki józan, jól nevelt és 20 év feletti lenne.) A vicces monológok következő kategóriája viszont már megpendíti a lélektan húrjait is, emberi gyarlóságokra reflektál, a karakterépítés részét alkotja, és egyéb előkelően hangzó dolgok.

Monológ
Kép: IndieWire

Ha már elhangzott a „fullba nyomja a kretént” klasszikus, hadd nyissam ezt a részt azonnal a Kretén-monológgal a Trópusi viharból. Amellett, hogy rendkívül találóan jellemzi az elmúlt, mondjuk 30 év filmiparát (illetve, ha az ipart magát nem is, de annak ún. „hivatalos elismerését” mindenképp), még iszonyú vicces is. Képzeljük hozzá a négerre cipőkrémezett Robert Downey Jr-t a műanyag gettó-akcentussal (melynek magyar szinkronjáról erősen megoszlanak a vélemények – szerintem minden körülményt figyelembe véve nem volt az rossz, és Fekete Ernő mindent megtett, hogy a figura működjön). „Dustin Hoffman, Rain Man. Kreténnek tűnt, kretént játszott, nem volt kretén. Fogpiszkáló, kártyatrükkök, autista. Naná! De nem kretén. Aztán gyütt Tom Hanks, Forrest Gump. Lassú, igen, kretén, talán, járógép a lábán, de Nixon behugyozott tőle és megnyert egy pingpong versenyt, tehát nem kretén. Peter Sellers, Isten hozta Mr… Infantilis, igen, de nem kretén. Te meg full kretént nyomtá’. Sose nyomjá’ full kretént! Nem hiszed el? Kérdezd Sean Penn-t 2001, Nevem Sam. Rémlik? Full kretén vót. Oscar bácsi meg nem gyütt.”

A keserédes, de azért még viccesnek tekinthető karakterfestő monológok mesterei természetesen a Coen testvérek. Az elmúlt közel harminc év terméséből számos híres szöveg közül válogathatunk, nekem a személyes kedvencem mégis Donny temetése a Nagy Lebowskiból. Ez megint csak egy olyan monológ, ami eredeti nyelven, John Goodman előadásában, és Helyey László hangján egyaránt tökéletesen működik (hozzátéve, hogy Helyey László hangja önmagában is életképes, csodálatos, önálló entitás volt). Írásban legfeljebb takaréklángon jön át, kell hozzá a háttérben Jeff Bridges arca, meg persze előtte-utána az egész film, de azért ideteszem – aki ismeri a filmet, hadd örüljön, aki nem, hátha kedvet kap: „Donny jól bowlingozott és jó ember volt. Közénk tartozott, ő volt az, aki szerette a természetet… és a bowlingot. És szörfösként felderítette Dél-Kalifornia partjait La Jollától Leo Carillóig. És fel, Pismóig. Úgy halt meg… úgy halt meg, idő előtt, mint annyian a nemzedékéből. Úgy döntöttél, Uram, hogy elszólítod, ahogy elszólítottál sok élete virágában lévő ifjút, Khe Sannál, Lan Doc-nál és a 364-es dombnál. Az életüket áldozták. Mint Donny… aki szerette a bowlingot. És most, Theodore Donald Kerabotsos, véghezvisszük, amit szerintünk haldoklásod közben mondani akartál. Átadjuk földi maradványaidat a Csendes-óceán hullámainak. Amit annyira szerettél. Jó éjt, hercegem!

Monológ
Kép: Park Circus

Másik kedvencem Coenéktől az Arizonai ördögfióka zárójelenete, ahol az akkor még zseniális (meg most is zseniális, csak egy számunkra teljesen érthetetlen másik létsíkon élő) Nicolas Cage végtelen pátosszal elbeszéli az álmát a normális családról. A normális család, ami olyan ritka, hogy csak röhögni lehet rajta… Ha belegondolunk, ez inkább a keser, mint az édes. Utah-monológ néven ismert, magyarul semmilyen formában nem sikerült megtalálnom, az utolsó sora saját fordításban valahogy úgy hangzik, hogy „Ha nem Arizonában, akkor valahol máshol, nem túl messze, ahol minden szülő bölcs és erős, és tudja, mit csinál, és minden gyerek boldog, mert érzi, hogy szeretik. Nem tudom. Talán Utah-ban.” Mindenképp érdemes a filmet előásni valahonnan és megnézni.

Most egy életre el fogom ásni magamat egy csomó olvasó előtt, de én vagyok az, aki nem szereti Tarantinót. Ismerem, elismerem, de soha nem tudtam szeretni. Aki viszont a monológokat szereti, annak pl. a Ponyvaregény maga a mennyország, kétpercenként elhangzik egy, elsőre nekem a hittanórák kedvence, a Biblia szerintem azóta is leggyakrabban idézett részlete ugrik be, Samuel L. Jackson (Gáti Oszkár) előadásában: „Az igaz ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága, és a gonoszok zsarnoksága. Áldott legyen az, ki az irgalmasság és jóakarat nevében átvezeti a gyöngéket a sötétség völgyén, mert ő valóban testvérének őrizője, és az elveszett gyermekek meglelője. Én pedig lesújtok majd tereád hatalmas bosszúval és rettentő haraggal, és amazokra is, akik testvéreim ármányos elpusztítására törnek, és majd megtudjátok, hogy az én nevem az Úr, amikor szörnyű bosszúm lesújt reátok”. (Csak a miheztartás végett – meg hogy családi vacsinál a nagymama jelenlétében ne legyen ebből gond – annyit megjegyeznék, hogy az eredeti idézet nyilván nem így van, hanem így: „Nagy bosszút állok rajtuk, megfenyítem őket haragomban. Akkor majd megtudják, hogy én vagyok az ÚR, amikor bosszút állok rajtuk.” Előtte a filiszteusokról meg a krétaiakról van szó, az nyilván nem passzolt volna a drogdílerekhez.) Szívesen idézném még a végbélbe dugott óráról szóló monológot is az utánozhatatlan Christopher Walkentől, de az nagyon hosszú.

Monológ
Kép: Brain Sharper

Sok kiváló jellemábrázoló monológot köszönhetünk Woody Allennek, a pszichotikus férfiak védőszentjének is. Magyarul a legismertebb a hazánkban kult-státuszba emelkedett Annie Hall nyitószövege, természetesen Kern András hangján: „Van egy régi vicc: két idős hölgy üldögél a catskillsi hegyi üdülő teraszán. Azt mondja az egyik: észrevetted drágám, hogy itt milyen ócskán főznek? Mire a másik: igen és milyen kicsi adagokat adnak! Hát ez az… Valahogy alapvetően én is így vagyok az élettel. Tele van magánnyal, nyomorúsággal, szenvedéssel, boldogtalansággal, és mégis az a baj, hogy olyan gyorsan elmúlik… A másik, számomra fontos mondás, amelyet az emberek általában Buster Keatonnek tulajdonítanak, bár szerintem Freud agyából pattant ki, méghozzá a tudatalattival kapcsolatban, nagyjából így hangzik, szabadon idézve: sose szeretnék olyan klubhoz tartozni, amelyik engem elfogadna tagnak. Amióta felnőtt vagyok, ez a mondás határozza meg a nőkhöz való viszonyomat.”

Monológ
Kép: Victor Li

Ahogy a „mókás jellemrajz” kategóriából öles léptekkel haladunk az „ijesztő monologizáló fazonok” birodalma felé, valahol a határállomáson összefuthatunk egy snájdig kis beszéddel magától az Ördögtől, természetesen Al Pacino előadásában. (Most őszintén! Ki más lehetne az ördög, ha nem Al Pacino, és Végvári Tamás az ő… magyar hangja). Lehet, hogy hatásvadász, lehet, hogy giccses, de nekem örök kedvencem, magyar és nemzetközi körökben Isten-monológ néven közismert, és az Ördög ügyvédjéből származik: ”Hadd áruljam el neked Isten egy aprócska műhelytitkát: Isten imád leskelődni. Nagy mókamester! Gondolj csak bele: megajándékozza az embert az ösztöneivel. Igazán rendkívül becses ajándék. És aztán mit csinál? Esküszöm, csakis a maga szórakoztatására, hogy jókat mulathasson a kozmikus, privát vetítőtermében; mindenre sorban tilalomfát állít. Utánozhatatlan poén! Nézd, de ne érintsd! Érintsd, de meg ne ízleld! Ízleld, de le ne nyeld! És míg te zavartan ugrálsz az egyik lábadról a másikra, ő vajon mit csinál? Akkorákat röhög rajtad, hogy majd’ megszakad belé! Szemellenzős! Szadista! Abszolúte nemtörődöm-uraság! Őt imádjam netán? Soha!… A kezdet kezdete óta itt forgolódom az élet sűrűjében. És tápláltam minden olyan érzést, melyet az ember érezni rendeltetett. Érdekelt, hogy mire vágyik, és soha nem ítéltem el. Miért? Mert soha sem utasítottam el, minden tökéletlensége ellenére. Én rajongok érte! Humanista vagyok.” Ifjabb és bohóbb koromban volt egy pólóm, Al Pacinóval, és „Humanista vagyok” felirattal.

Az ördögtől természetesen alig különbözik (ha van bármi különbség egyáltalán…) a Nyakkendős Görény kategória, vagyis a mindenen átgázoló üzletember, id. Michael Douglas (Uri István) legendás alakítása a Tőzsdecápákban: „”A lényeg, hölgyeim és uraim, hogy a kapzsiság, jobb szó híján, egy jó dolog. A kapzsiság helyénvaló. A kapzsiság motivál. A kapzsiság tisztánlátáshoz vezet, keresztülvág mindenen, összefoglalja az evolúció lényegét. A kapzsiság minden formája, az élet, a pénz, a szerelem vagy a tudás iránt érzett mohóság, előreviszi az emberiséget.”

Monológ
Kép: The Daily Californian

És ha már az ördög, akkor mindjárt itt vannak a pszichopaták. A pszichopata monológok bizarrságuk és ún. szókimondásuk miatt igen népszerűek, esetükben nem kell sokat tűnődni azon, hogy a papírra vetett szavak kimondva mennyire lesznek meggyőzőek, elvégre a pszichopata nem normális, ott és azt mond, amit akar. Hasraütés-szerűen egyet emelnék ki: régi klasszikus a Hetedikből, John Doe monológja Kevin Spacey előadásában (szerintem Blaskó Péter egyik legütősebb szinkronja, de hát döntse el mindenki maga). „Ártatlanokat? Ezt viccnek szánta? Egy hájpacni. Undorító alak, aki alig tud lábra állni. Ha meglátta volna az utcán, mutogatta volna a barátainak, hogy együtt röhögjenek rajta. Ha evés közben látta volna meg, biztosítom, hogy nem tudott volna tovább enni. Aztán ott volt az az ügyvéd, titokban biztos köszönetet mondtak érte. Egy ember, aki arra tette fel az életét, aki azzal kereste a kenyerét, hogy hazudott, minden erejét arra fordította, hogy a gyilkosokat és az erőszaktevőket megmentse a börtöntől. Egy nő, aki belülről annyira undorító volt, hogy megölte magát, ha külsőleg nem lehetett szép. Egy drogkereskedő. Egy drogkereskedő, aki pederaszta volt, mellesleg. És ne feledjük a nyavalyákat terjesztő kurvát. Csak egy ilyen szemét világban próbálhat valaki ilyeneket komoly képpel ártatlannak nevezni. Épp ez a lényeg. Halálos bűnnel találkozunk minden utcasarkon, minden otthonban, és eltűrjük. Eltűrjük, mert annyira hétköznapi, triviális. Eltűrjük reggel, délben, este… de tovább már nem… Én példát mutattam, és amit tettem, azon majd elmorfondíroznak, tanulmányozzák és követik.” Aki egyéb gyilkosos-pszichopatás beszédekre kíváncsi, az nézze meg a Psychót, a Fűrészt, az Amerikai Psychót, a Bárányok hallgatnak-ot, a Ragyogást, a Kígyóhal akc… ja nem. SENKI ne nézze meg a Kígyóhal akciót. Uramisten. Véletlenül se. Viszont nézze meg az Egy becsületbeli ügyet, és keresse meg benne Jack Nicholson (Sinkó László) bírósági monológját a katonai gondolkodásról. Jack Nicholson minden filmben pszichopatát alakít (még azokban is, amelyikekben nem), számos nagy monológja közül ez az egyik legmeggyőzőbb, és az ebben a cikkben felsorolt összes monológ közül talán a legösszeszedettebb. „És mit kezdene az igazsággal? Fiam, a világ tele van falakkal, és ezeket a falakat fegyveres emberek őrzik. Ki vállalkozik erre? Maga? Maga?…. Nagyobb a felelősség a vállamon, mint maga el tudná képzelni. Siratja Santiagót és elátkozza a tengerészgyalogosokat. Élhet a luxussal! Azzal a luxussal, hogy nem tudja, amit én tudok, hogy Santiago halála – bár tragikus volt – valószínűleg életeket mentett meg. És az én létem – bár groteszk és felfoghatatlan a maga számára – életeket ment meg. Nem kér az igazságból, mert lelke legmélyén, bár erről nem szívesen beszél, tudja, hogy szüksége van rám, hogy őrt álljak annál a falnál. Mi azt emlegetjük: Becsület. Törvény. Lojalitás. Ezek képezik a gerincét a mi életünknek, amellyel védjük a magukét! Maguk ezekkel csak viccelődnek!” (Még folytatódik, de nagyon hosszú, mindenki keresse meg maga.)

És a pszichopaták után, mintegy véletlenül, következzenek mindjárt a nácik. A fasizmus hálás monológ-téma, a bugyrok legmélye az elkövetők, és az emelkedettsége legmagasabb foka az áldozatok részéről. Itt lassan elérkezünk azokhoz a monológokhoz, melyek megbocsátható, de örök hibája, hogy az előzőekben idézetekkel szemben „életszerű” környezetben „életszerű” emberek szájába teljesen életszerűtlen szavakat adnak. Túldramatizáltak. Színpadiasak. Teli vannak pátosszal. Valószínűleg éppen ezért szeretjük őket.

A nácik nyilvánvalóan nem voltak humanisták az alpacinói értelemben, de semmi nem olyan hátborzongató, mint amikor egy-egy filmben annak akarnak tűnni. Hazánkban és nemzetközi szinten egyaránt gyakran idézik a Patkány-monológot a Becstelen brigantykból (szintén Tarantino, és ezt a filmet ráadásul még kedvelem is). Ezt a monológot nyilván az utánozhatatlan Cristoph Waltz (Csankó Zoltán) járatja csúcsra, viszont leírva is hatásos, főleg ha tudjuk, hogy az eszmefuttatás voltaképp nem a L’Ecsó főszereplőjéről szól, hanem egy bizonyos embercsoportról: „Gondoljon bele egy percre, hogy milyen a patkányok világa. Barátságtalan világ, annyi szent. Ha egy patkány beszaladna az ajtaján, éppen most, ellenszenvvel fogadná a dolgot?…Tett már Önnel olyasmit egy patkány, amivel kiérdemelte a gyűlöletét?…A patkányok okozták a bubópestist, de az már régen volt. Szerintem, ami betegséget egy patkány terjeszt, azt egy mókus is magában hordozhatja. Egyetért?…Viszont egy mókus iránt nem viseltet akkora ellenszenvvel, mint egy patkány iránt. Nemde?…Pedig mind a kettő rágcsáló. És a farkukat leszámítva még hasonlítanak is. Ugye?…Áh, bármilyen érdekes gondolat legyen is ez, szemernyit sem változtat az érzésein. Ha mondjuk besétálna ide egy patkány, mialatt én beszélek, netán megkínálná egy pohárral az ízletes tejéből?…Hm, én sem hiszem. Nem szereti őket. Nem tudja miért, de nem szereti. Visszataszítónak tartja őket.”

Monológ
Kép: Film Affinity

A fasizmust tárgyaló filmekre jellemző felfokozott érzelmi skála másik vége a Schindler listájából Schindler „rögtönzött” beszéde, mellyel a főhős a szadista lágerparancsnokot (Ralph Fiennes a pre-Voldemort időkből) próbálja körmönfont módon meggyőzni arról, hogy nem kéne az embereket úgy öldösni, mint a legyeket. Liam Neeson adja elő (illetve magyarul Gáti Oszkár – ne feledjük, hogy ő néhány oldallal feljebb még Samuel L. Jackson hangja volt!). „Azért félnek tőlünk, mert korlátlan hatalmunk van. Ha valaki bűnt követ el, magára vessen, mi megöletjük és jól érezzük magunkat. És ha mi magunk öljük meg, az még kellemesebb. Csakhogy ez korántsem erő. Igazságszolgáltatás. S ez más, mint az erő. Mert az erő az, ha valóban indokolt lenne, hogy öljünk, de nem tesszük meg.” Itt szerintem maga a monológ sokkal kevésbé érdekes, mint utána Fiennes-tól az egyetlen „megbocsájtok” szóba sűrített élettörténet és világtörténelem.

Hitler alakjához rögtön két híres monológ is kapcsolódik. Az első magáé Hitleré, Bruno Ganz parádés alakításában, megint csak Végvári Tamás hangjával. Itt szó sincs mesterséges pátoszról, papírízű szavakról. Nem is a mondanivalója a lényeg – egy őrült ordít perceken át –, hanem a tény. Basszus, itt egy őrült ordít perceken át, akinek elképzelhetetlen hatalom van a kezében. Annyira durva, hogy azóta is a legviccesebb mémek forrása, miközben valószínűleg sokan még csak nem is ismerik magát a filmet. Álljon itt emlékeztetőnek az eredeti szöveg egy részlete. „Tudják, mi a tábornoki kar? Semmi, csak egy rakás aljas, gyáva, hűtlen paprikajancsi!…Szánalmas, gyáva népség! Tehetetlen árulók!…A tábornoki kar a német nép söpredéke! Becstelenek! Éveket töltenek az akadémián, és mit tanulnak meg? Semmi mást, csak azt, hogy hogyan kell szépen enni késsel és villával! A hadsereg éveken át csak útjában állt az elképzeléseimnek! Minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon akadályozott! Persze, tudom én, hogy mi lett volna a legjobb! Ha én is kivégeztetem a magas rangú tiszteket, mint Sztálin.

Monológ
Kép: bild.de

A másik nagy Hitler-monológ – és itt most elegánsan műfajt váltunk – Charlie Chapliné a Diktátorból. A számtalan hozzáférhető felirat egyikéből átírva a következőképp hangzik: „Sajnálom, de nem akarok császár lenni, nem az én dolgom. Ne akarok uralni és legyőzni senkit sem. Inkább segíteni szeretnék mindenkinek, ha lehetséges, legyen az zsidó vagy nem zsidó, fekete vagy fehér. Mindnyájan szeretnénk segíteni a másiknak, ilyenek vagyunk. Boldogságban szeretnénk együtt élni egymással, nem szenvedésben. Nem akarjuk mi egymást gyűlölni és megvetni. Mindenkinek van hely a világban. A Föld gazdag és el tud látni mindenkit. Az élet szép és szabad lehetne, de elvétettük az utat. Kapzsiság mérgezte meg a lelkünk, barikádozta el a világot gyűlölettel, nyomorba és vérontásba hajszolt minket. Robogunk, repülünk, mégis kalodába zárjuk magunkat. A gépek, a bőség korszakában még mindig szűkölködünk. A tudás cinizmussá vált, értelmünk rideg, szívtelen. Túl sokat gondolkozunk, és túl keveset érzünk. A gépesítés mellé emberség kellene. A bölcsesség mellé kedvesség és jóság. Ha ez nincs, könyörtelen lesz az élet és mindennek vége.” Az a típusú szöveg, amit ronggyá idéztek erre teljesen alkalmatlan személyek, szörnyű felvonózenét szoktak alájátszani kötelező jelleggel zongorán, és millióféleképpen becstelenítik meg napról napra, de attól még az alapgondolata szép marad.

Ezzel a náci Németországból egy balkanyarral meg is érkeztünk a motivációs beszédek varázslatos világába. A motivációs beszéd leghíresebb példája nyilván Rocky beszéde a róla elnevezett filmből, a világ leghatékonyabb motivációs trénere, Sylvester Stallone (Bubik István) előadásában. Mindenki. Mindenhol. Elsüti. Én most juszt sem. Patton tábornok (a vásznon George C. Scott) motivációs beszédét a szintén róla elnevezett filmből meg azért nem idézem – bár közismert –, mert a valóságból vették át, csak a csúnya szavakat hagyták ki, merthátazértmégseugye. A Wall Street farkasa című film motivációs beszédét a saját fülemmel hallottam vissza vállalati tréningen. Úgy kezdődik, hogy „Látjátok azokat a kis fekete izéket? Azokat úgy hívják, hogy telefonok. Elárulok egy titkot a telefonokról. Nem fognak maguktól tárcsázni. Nélkületek csak haszontalan kacatok.”, és ugyanebben a stílusban folytatódik tovább. Ronggyá idézés, felvonózene zongorán stb., mindenki hallott már hasonlót, legfeljebb sajnálatos módon nem a Leonardo DiCapriótól, hanem valami nyeszlett öltönyös alaktól, aki nagyságrendekkel több pénzt keresett ezzel, mint az álmélkodó közönség a telefonok emelgetésével, a motivációs szinttől függetlenül. Hasonlóan inspiráló hatású (azok számra, akik fogékonyak az ilyesmire) Bill Pullman beszéde a Függetlenség napjából (ahol is az „Amerika elnöke, há’ az olyan, hogy saját kezével fujtogassa halálraja zufót” vonalat erősíti). „Jó reggelt! Alig egy óra múlva gépeink csatlakoznak a világszerte harcba lépő egységekhez. És kezdetét veszi az emberiség történetétnek legnagyobb légi csatája. Emberiség. A mai napon ez a szó új értelmet nyer. Többé nem oszthatnak meg minket jelentéktelen ellentétek. A közös érdek egyesíti a Föld összes nemzetét.” Satöbbi. Lágy trombitaszóból indítunk, majd crescendóba katalizálódnak a hegedűfutamok, hát itt Pol Potnak is a torkán fog akadni a pattogatott kukorica.

Monológ
Kép: IndieWire

A sírva röhögős monológokkal nyitottunk, zárjunk tehát a sírva sírósakkal, abból is mindjárt azzal, amit a legjobban utálok: a haldokló Roy Betty (Rutger Hauer – Ujréti László) búcsúszavaival a Szárnyas fejvadászból. „Én láttam olyan dolgokat, amiket ti emberek el se hinnétek… Lángoló csatahajókat az Orion peremén… Gyilkos sugarakat az éjben a Tannhauser Kapunál… Mindezek a pillanatok elvesznek az időben, mint könnyek az esőben… Az idő lejárt.” Csodaszép jelenet, galamb is van, meg minden. Csak Philip K. Dick nincs ott, hogy mindenkit elküldjön a francba, amiért a rendkívül egyedi hangvételű, izgalmas problémákat boncoló disztópiájából csináltak egy kétségkívül nagyon-nagyon látványos, parádés szereposztású, de még véletlenül sem egyedi hangvételű, vagy izgalmas problémákat boncolgató filmet. Dobogós helyen könnyfakasztó, de az előbbinél több nagyságrenddel jobban összerakott filmből származik az Amerikai szépség közismert záró monológja, ismét csak Kevin Spacey-től (Máté Gábor): „Nehéz dühösnek lenni, amikor oly sok szépség van a világban. Néha úgy érzem, hogy egyszerre látom mindet és túl sok: a szívem felduzzad, mint egy léggömb, és majd szétrobban. Aztán eszembe jut, hogy ellazuljak, és ne próbáljak meg belekapaszkodni. Aztán esőként rám hullik az egész és nem érzek mást, csak hálát hülye kis életem minden egyes percéért.”

Egy kultfilm több mint 20 éves, de a mai napig aktuális kultmonológjával zárnám, a messzi távolba tűnt kilencvenes évekből, a Harcosok klubjából (Brad Pitt – Selmeczi Roland). „Az egész elkúrt nemzedék benzint csapol, kaját tálal vagy nyakkendős rabszolgának állt. Reklámok parancsára kocsikra gyűjtünk, melózunk, hogy legyen pénzünk a sok felesleges cuccra. A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk. A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon, nagyon berágunk.” Kicsit vicces, kicsit pszichopata, kicsit motivál, kicsit sírós.

Kovácsnéhttp://kovacsne.blog.hu
Gyerekként szerény 19 alkalommal láttam a moziban a Piedone Egyiptomban című kultikus műremeket (többnyire jegy nélkül, de ez most nem tartozik ide). Azóta is próbálok rájönni, hogy bizonyos filmek bizonyos embereket miért fognak meg, miközben mások ugyanazt az alkotást nézhetetlen undormánynak tartják. Filmet elemezni matematikai módszerekkel nem tudok, vonatkozó szakképesítésem nincs. Írásaim ennek megfelelően egy szakfordító agrármérnök bevallottan szubjektív merengései egy-egy mozis élmény kapcsán (gyerekfilmek esetén a saját ivadékaim és szellemi holdudvaruk vonatkozó merengéseit is kötelességtudóan csatolom).

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Hírdetés

LEGFRISSEBB