Tyler, the Creator szólókarrierje elején elég megosztó alak volt, ami főként a durva szövegeinek volt köszönhető. Ezt félrehagyva viszont, az utolsó két albuma, a Flower Boy és az Igor nemcsak szövegileg lett könnyebben fogyaszthatóbb, de hiphopból szépen lassan átment soulba. Ez az átalakulás a meglehetősen zajos Cherry Bomb-on kezdődött el, de az Igor volt az a lemez, aminél beteljesült. A teljesen megérdemelt Legjobb Rap Album Grammy-díj pedig már csak hab a tortán.
Az Igorhoz képest most nem kapunk egy egész albumon átívelő történetet, cserébe sokkal személyesebb szövegeket cserébe sokkal személyesebbek a szövegek. Tyler mellett DJ Drama az egész albumon jelen van, mint egy 2000-s mixtapen, szinte minden számhoz hozzászól, hype-olja azt, vagy csak simán ad-libel. Zeneileg Tyler keveri az előző két albumának soulját, a Cherry Bomb lo-fi megközelítését és a Wolf hangulatát. Utóbbihoz lehetne a legjobban hasonlítani a Call Me If You Get Lost-ot, de szerencsére Tyler azóta sokkal érettebb lett, így a szövegek is kifinomultabbak, a zene is érdekesebb, valamint a számok közti átmenetek miatt az egész album iszonyatosan jól folyik (a Wolf-fal ellentétben). Ehhez valószínűleg az is hozzátesz, hogy felváltva jönnek a durvább és a visszafogottabb számok, így a hullámvasútszerű struktúra miatt a lemez egy percig sem érződik unalmasnak.
A rövid bevezető után már kapunk is egy-két energikus számot, a Corso-t és a Lemonhead-et. A Cherry Bomb-éra instrumentaljainak lightos verzióját kapjuk itt meg, ami a Corso-nak nagyon is jól áll, a Lemonhead viszont valamiért a világ legolcsóbb hangzású MIDI trombitájával indul, ami feltételezem, hogy szándékos döntés volt, de ettől nem lesz jó. Szerencsére amint beindul a szám, a trombiták is eltűnnek, és nem is lesz vele semmi gond, egészen 42 Dugg feature-éig. Főként a vokál effektekkel van baj, ami inkább egy trap számhoz illene, nem pedig ehhez. Szerencsére ennél nagyobb probléma nem lesz már a feature-ökkel. A következő számban, a Wusyaname-ben Ty Dolla $ign hozza a kötelezőt, bár ő inkább csak a háttérben hallható, NBA YoungBoy verzéje viszont minden tekintetben tökéletesen beleillik az összképbe. E kicsit nyugodtabb szám után megkapjuk a Lumberjack-et a koszos, kőkemény beatjével.
A Hot Wind Blows úgy hangzik, mint egy trópusi nyaralás, Lil Wayne verzéje pedig hasonlóan jó, mint a Cherry Bomb–on lévő Smuckers–en. Bár nem vagyok oda érte, úgy tűnik, Tyler mindig ki tudja hozni belőle a legjobbat. A trópusi hangulatot folytatja a Massa egészen addig, amíg át nem vált egy igazán dark beatre. Kiemelkedő szám az albumon, egyetlen gond, hogy a Runitup követi. Alapból másfél perc, mire beindul, de utána is ugyanaz az unalmas alap szól, csak dobokkal. Szerencsére nem sokáig tart az unalom, hisz a Manifesto egy igazi banger. Talán az egyik legérdekesebb alap az egész lemezen a torzított-loopolt digitális kórusvokálokkal.
Ezt Tyler leghosszabb száma követi, a majdnem tízperces Sweet/I Thought You Wanted to Dance. Ahogy a cím alapján látni lehet, ez két különböző részből áll. Az első fele egy Igor-féle szerelmes dal nem épp a legjobb refrénnel („They should call you sugar, you’re so sweet”), a második fele pedig egy teljesen új műfajt hoz be, a reggaet. A kicsit kínos refrént leszámítva mindkét fél felpezsdíti a tracklistet és kicsit se lehet megérezni a tízperces hosszt. A Rise! alapja zseniális, ezúttal Jamie xx segített a zenében. Ez érződik is rajta, hisz egy kicsit az ő stílusára hajaz a hangzás, de tökéletes párost alkotnak Tylerrel. Ezek után újra visszatérünk a torzított Cherry Bomb-stílushoz a Juggernaut–on. Két feature is van ezen a számon, egyrészt Lil Uzi Vert és Pharell Williams, a helyzet pedig az, hogy ez a legjobb dolog, amit az utóbbi években csináltak.
Egy újabb hosszú szám, a Wilshire következik, ami zeneileg nem egy nagy dobás, de a szöveg és a történetmesélés bőven kárpótol érte. Nem hiszem, hogy magában sokat hallgatható lenne, de az album részeként tökéletesen működik. Ugyanezt tudom mondani a záródarabról, a Safariról. Egy teljesen okés szám, de az albumtól külön egyáltalán nem érdekes. A Call Me If You Get Lost kétségtelenül egy újabb erős album Tyler, the Creatortól, és bár van néhány kevésbé intenzív pillanat a lemezen, végig megtartja a figyelmet a stílusok keverésével. Tökéletes fúziója ez Tyler eddigi éráinak, így azok is élvezhetik, akik a régebbi albumait szeretik, és azok is, akik az újabbakat; azok pedig, akik eddig nem ismerték őt: épp itt az ideje megismerni.
