Az Opeth munkái közül csak két lemezt ismerek igazán; a 2002-es Deliverance illetve a 2016-os Sorceress című munkákat, ami, valljuk be, egy tizenhárom tételes diszkográfia mellett nem túl sok. Épp ezért döntöttem úgy, hogy a tavaly megjelent In Cauda Venenum megjelenésével inkább az angol verziónál maradok, mintsem a párhuzamosan kiadott eredeti svédnél. A csapat igazi lelke és zenei vezetője Mikael Åkerfeldt énekes-gitáros (olyannyira, hogy lassan át is keresztelkedhetnének “Mikael Åkerfeldt & The Opeth” névre), aki hosszú évek során radikálisan átalakította a zenekar arculatát: a korábbi progresszív death metál stílus mára teljesen a múlté, ehelyett egy olyan hangzást kapunk ami néhány évtizeddel korábban a Woodstock fesztivál színpadára repíthette volna a bandát. Arról persze megoszlanak a vélemények, hogy ez mennyire jó vagy rossz, szerintem egy magát progresszívnak tituláló zenekar esetében igenis fontos, hogy lemezről lemezre haladjanak más irányokba és kísérletezzenek.
Az In Caude Venenum tényleg sokkal inkább illeszkedik a 70-es 80-as évek progresszív rock világába, mintsem kiszolgálná a mai gitárzene standardjait, egyedül a lemez hangzása hozza közelebb a dalokat a ma emberének füléhez, sokkal tisztább, könnyebben definiálhatóbbak a szólamok, mint az adott éra lemezei. A nyitó Garden of Earthly Delights gyakorlatilag egy elnyújtott intro, egy nagyon jó
szinti hangzással, ami egyenesen belefut és felvezeti az első, Dignity című dalt, ami igencsak hatásosan robban be a viszonylag finom intro után.
Már az első számban tisztán kitűnik, hogy a későbbiekben kifejezetten ízléses gitárszólókkal, lágy akusztikus részekkel és kifejezetten
dinamikus megindulásokkal és helyenként egészen furcsa agymenésekkel találkozhatunk. A következő dal, Heart in Hand, nyitányát pedig főleg azok figyelmébe ajánlanám, akik szerint az Opeth dobta a metált és ugyanez igaz a Charlatan nyitányára is. Természetesen nem kell a
Deliverance-korszakhoz hasonló üvöltős megfejtésekre számítani, de talán az egész album egyik leghúzósabb témáit hozza ez a két track. Ugyanakkor már ennél a dalnál kiütközik a lemez legnagyobb problémája, a legtöbb szám sokszor feleslegesen túl van nyújtva, az egy
óra feletti játékidő pedig még számomra is minden alkalommal kihívásnak bizonyult. Kiemelném még a Universal Truth című szerzeményt, ami sokadik hallgatásra is elhiteti velem, hogy a The Beatles Lucy In the Sky with Diamonds-át fogom hallani, akár magán a dalon belül is többször. Kifejezetten érdekes a britek hatását érezni ebben a környezetben.
Ugyan progresszív zenéről beszélünk, de nem hiszem, hogy a progresszivitás a dalok vagy a lemez hosszában nyilvánul meg és talán az Opeth is kicsit befogadóbb lehetne a hallgatók jelenlegi igényeire, mindenesetre becsületre méltó, hogy szerzői tekintetben ez a monumentális anyag egyetlen ember terméke, mindenképpen megéri barátkozni vele.
