Emlékszem, mennyire vártam minden Julia Roberts filmet, mert sokakkal egyetemben, nekem is volt egy JR-időszakom. Nem tudnék olyan filmet mondani, amiben ne szerettem volna. Az Álljon meg a nászmenet pedig a Diana King: Say a little prayer feldolgozásával olyan promót kapott, hogy nem volt az az erő, ami eltántoríthatott volna a mozitól.
„- She’s from New York!
– Aaah!”
Így történt, hogy 13 évesen egyedül – anyukám el volt foglalva a vasárnapi ebéddel – átcsattogtam a IX. kerületből Budára, az Alkotás utcai moziba (már csak és kizárólag ott adták a filmet) és teljes áhítattal izgultam végig egy kényelmetlen faszéken a romantikus vígjátékot, ami legalább 10 évre megutáltatta velem Cameron Diaz-t.
Nem a levegőbe beszélek ám, íme a bizonyíték.
Fotó: Gerzsenyi Bettika (iPhone 4S technika) cca. 2013 (mikor megtaláltam ezt, az első megőrzött mozijegyem)
Majd eme film hatására megkezdődött a soundtrack lemezek gyűjtése.
Első körben CD-n, mostanság már inkább LP-n. Sajnos pont ezt a remekművet nem adták ki bakeliten, de még reménykedem egy után gyártásban.
Szóval elhagyva a mozit, épp feldolgozva az édes, addig sosem látott vagy tapasztalt – az életnek nevezett játékhoz meglehetősen közel álló – befejezés által okozott traumát, megéreztem azt is, hogy ennél sokkal többet kaptam.
Annyi klasszikust válogattak össze erre az albumra, hogy önmagában is megállná a helyét.
De ezek a dalok olyan tökéletesen illeszkednek a film mozzanataiba, olyan alázatosan szolgálják a narratíva előrehaladását, hogy az már szinte fájdalmasan szép.
Kimmy borzadályos megnyilvánulása a karaokebárban amúgy meglehetősen kellemes.
A Dermot Mulroney által megénekelt közös daluk Jules-szal egy Tony Bennett-féle jazz standard.
S persze étteremben előadott főcímdal, a stáb előadásában – Rupert Everett felütésétől a csápoló homárokig – úgy tökéletes, ahogy van. 😊
De ezek csak azok az igazán kiemelkedő dalok az albumról, amiket nem lehetett nem azonnal megszeretni.
Majd aztán egy szerelmi csalódás után kikiáltottam Jann Arden: You Don’t Know Me dalát minden idők kedvencévé. De aztán jött Amanda Marshall: I’ll Be Okay-ja, s nem sokkal később a Ani DiFranco: Wishin’ and Hopin’ című dala lett tetszetősebb, miközben Sophie Zelmani-tól az Always You-t mindig is imádtam. S ha néha éreztem is úgy, hogy I’ll Never Fall In Love Again (Mary Chapin Carpenter), mindig is tisztában voltam vele, hogy a világnak csak szerelemre/szeretetre van szüksége.
Most pedig itt ülök, próbálom szavakba önteni, hogy miért fontos nekem ez az album.
Azt hiszem azért, mert:
Egy csalódás gyászfolyamatát mindig meg tudja könnyíteni.
Bármikor IS képes vagyok meghallgatni (most is ez megy, obviously). Komplett 3 fogásos ebédek, több száz oldalas beadandók készültek el mellette.
Talán James Newton Howard szvitje az egyetlen, amit talán fejből el tudnék dúdolni. Az mondjuk más kérdés, hogy ez jó lenne-e bárkinek. 😊
S ez volt az egyetlen CD, amit kétszer kellett megvennem, mert az elsőt konkrétan rommá hallgattam.
