…Annak Budapesten is kellett volna maradnia. A Fekete Özvegy filmnek ugyan nem az a legnagyobb hibája, hogy egy kilenc éve húzódó magyarázatot nem tud épkézláb módon tálalni, de kellőképpen fájó pontja a mozinak.
Talán az egy év alatt növekvő elvárások miatt, talán azért, mert Scarlett Johansson Romanoff ügynöke tényleg nem tud kitölteni egy önálló filmet, de a Fekete Özvegy a 24 filmet számláló Marvel Filmes Univerzum egyik, ha nem a leggyengébb alkotása lett. A nyitójelenet a múltban – a maga kifacsart családmodelljével – és az azt követő kb. 20 perc még egészen működőképes, de amint elindul a tényleges cselekmény és az akció, a film egészen egyszerűen darabokra hullik.
Natasha Romanoff a Polgárháború eseményei után szökevényként próbál visszavonulni a nyilvánosság elől, azonban utoléri a Vörös Szobához kötődő múltja. A megoldandó ügybe fogadott testvére, Yelena (Florence Pugh) rángatja bele, akivel egy budapesti összecsapást követően sikerül megbékélnie Natashának. Ezekben a képsorokban esik pár szó ugyan a Fekete Özvegy budapesti kalandjáról, de olyan jellegtelen módon, hogy mindenki jobban járt volna, ha ez a történet megmarad annyiban, hogy Barton és Romanoff folyamatosan erre utalgat. Yelena karakteréről amúgy nehéz elhinni, hogy egy profi, hidegvérű bérgyilkos, mégis az egyetlen olyan új szereplő, akiben van elég potenciál, hogy hosszú távon menthető legyen a karakter.
David Harbour, Rachel Weisz és O-T Fagbenle már csak amolyan biodíszlet szerepet tölt be a film két órájában, a nézőnek könnyen adódhat az az érzése, hogy amolyan ad-hoc jelleggel alakul úgy a történet, hogy ezek az emberek belekerülhessenek. Harbour Vörös Őre egyenesen szánalmas és kínos, és nem hiszem, hogy jó ötlet ilyen alakokkal prezentálni azt, hogy miért nem mókás dolog a hímsovinizmus, mert teljesen elbagatellizálja a témát.
A Fekete Özvegy két nagyobb ellenfele közül Taskmaster (Kiképző) a legnagyobb veszteség. Az adottsága, hogy bármelyik Bosszúálló harcmodorát képes leutánozni és praktikusan alkalmazni, remek jeleneteket kellett volna, hogy szüljön, a végső megvalósításban azonban pár mutatós pózon túl nem sokat láthattunk ebből a képességből. (A korrektség jegyében megjegyzem, hogy Bucky késes jelenetét a második Amerika Kapitány-moziból szépen sikerült újraalkotni.) Sajnos a Taskmaster köré épített csavar sem olyan ütős, mint amilyennek szánták, hiába igyekszik az ember érzelmeire hatni, erre képtelen. Talán ekkora pazarlást még egy MCU-film sem követett el.
Harbour mellett a második vérciki karakter a főellenség, Dreykov (Ray Winstone) maga, aki a motivációit és a jellemét tekintve legfeljebb egy kilencvenes évekbeli Zs-kategóriás zsarufilmben menne el ellenfélnek, nem egy Marvel blockbusterben.
Cate Shortland sajnos egyértelműen nem bánik kegyesen az akciójelenetekkel, sem megrendezni nem tudja, sem megkoreografálni, ezért minden esetben érződik, hogy mennyire rövidre vannak vágva, hogy minél gyorsabban túl legyen rajtuk. Sajnos próbál minél inkább az érzelmekre építeni a filmjében, de ebben a formában a család szó hajtogatásába kb. már Vin Diesel is belepirulna, hiszen amit a rendezőnő ezzel a szóval illet ebben a moziban, azt csak nagyon groteszk jóindulattal lehetne így hívni.
A film legnagyobb erénye az egyetlen, stáblista utáni jelenet, ami végre helyre teszi a Végjáték egy nagyobb hiányosságát, rákapcsolódik a Sólyom és a Tél Katonája sorozatra (pandémia nélkül ez fordítva történt volna) és egy izgalmas cliffhangert hagy maga után.
23 film után fura, hogy pont egy bejáratott karakter filmje csúszik ennyire félre, és még hosszú oldalakon át lehetne sorolni, mi minden nem működik, a vizuális effektektől a kameramanig. A Fekete Özvegy nem lett jó mozi, és valahol fura, hogy Kevin Fiege ezt ebben a formában kiadta a kezei közül, ráadásul már a kialakulóban lévő új narratívában sincs igazán helye, szóval ez csak egy túl hosszúra nyúlt fan service alkotásra sikeredett, amire túl sokat kellett várni.
