Ez a film jó. De nem a csodálatos vágás miatt, vagy mert a színészi játék Oscart ígér. Azért jó, mert az utolsó képkockáig a valóságot mutatja. Olyannyira, hogy aki nem ismerős a Fülöp-szigeteki filmművészetben, hosszú ideig nem tudja eldönteni, hogy egy játékfilmet néz, vagy egy oknyomozó stáb kézikamerás felvételét, mely valódi utcákat, valódi, hétköznapi szereplőket kísér figyelemmel. Csak jóval később vesszük észre, hogy ez egy játékfilm színészekkel, forgatókönyvvel, megtanult párbeszédekkel.
A történet egy konyhában kezdődik Manila valamelyik szegénynegyedében. Részegen hazaér a családfő és agyba-főbe veri a feleségét, sőt a lánya is megsérül az erőszak során. A nő egy késsel védekezik, és miután megvágja karján a „főhőst”, sikerül lányával elmenekülnie. Egyenesen a rendőrségre rohan, ahol feljelenti a férjét.
Ez a jelenet univerzális. A föld bármelyik sarkában lejátszódhatna pontosan ugyanígy. Mi persze Manilát látjuk, a manilai szegénységet, a manilai rendőrség, majd a családsegítő szolgálat munkáját. Manilai ügyész veszi át az ügyet, és az apát manilai ügyvéd hozatja ki a börtönből, persze manilai mértékű borsos ügyvédi díj ellenében. Minden manilai, de egyben minden világszéles.
A feljelentés után perre kerül a dolog. A férj hazudik, maga mellett gyűjt tanúkat, a nő tanúi is nők, ők is tartanak egy otthoni veréstől. Az ügyésznő teszi a dolgát, de nem túl fényesen. Az apa felbérelt ügyvédje sokkal jobb, de ő csak addig védi az „ártatlanság vélelmét”, amíg megkapja a kialkudott összeget. Minden manilai. És minden egyetemes.
Ez a film ettől jó. Miközben látjuk, hogy egy manilai bírósági tárgyalás döbbenetes módon eltér az európai helyszínektől, ugyanazokat a keresztkérdéseket halljuk, ugyanúgy vész el az igazság a tanúk szavaiban egy jól feltett kérdés után. Minden ugyanaz. A dokumentarista jelenetek pedig tovább zajlanak, a per halad a maga pályáján, és bár már elfogadtuk, hogy mindez nem valós, hogy ez egy előre megírt történet csupán, mégsem tudunk megszabadulni a gondolattól, hogy most a valóságot látjuk manilai módra. Egy lenyomatát annak a sablonnak, mely némi színt és formát eltekintve mindenhol lejátszódhatna, akár nálunk is.
Persze, nincs ekkora nyomor. Nem ilyen zajosak a tárgyalások, és biztos sok, a törvénykezéshez értő szakember csak mosolyogna a jelenetek láttán, de a képek mégis igaznak tűnnek. Valahogy érezzük, hogy a családon belüli erőszak ügye nemcsak itt, de mindenhol a szürke zónában mozog. Tudjuk, hogy más díszletek között ugyan, de ezt az ügyet mi is láttuk már valahol. Egy másik filmen, vagy talán egyenesen az életben.
Ez a film ettől jó. Nincsenek benne csodák, hatalmas, művészi allegóriák és képi metaforák. Ez egy univerzális dokumentumfilm Manila módra.
Akit érdekel a téma és nem fél két órát rászánni az életéből arra, hogy megismerjen egy Fülöp-szigeteki történetet a családon belül erőszak jogi kálváriájáról, az a film végére tett „csavaron” túl kap valami nagyobbat, egyetemesebbet, de nem feltétlen felemelőt.
