Phoebe Waller-Bridge megregulázta a brit fekete humort és egy kis női emancipációval új színt vitt ebbe az eléggé férfiközpontú műfajba. Remek írásaival rendszeresen kikacsingat ránk, átszakítva ezzel a negyedik falat, ami az első évad után, ami tavaly előtt igen pozitív visszajelzéseket kapott, most a második évaddal egy újfajta struktúrát ad ennek a szörnyen letargikus sit-comban. Az alkotó nagyon jó pillanatban kapta el ennek a kitörési fázisnak a hullámát, ugyanis a 2016 – 2017-es év a női filmesekre való felfigyelésről szólt. Hasonló, önéletrajzi jellegű munkával jelentkezett anno Greta Gerwing is a Ladybird című filmjével 2017-ben, amiért jelölték Oscar-díjra, valamint a 2018-as átadón Frances McDormand beszédében fogalmazta meg, hogy még mindig mennyire kevés nő van a szakmában és ha vannak is, szinte láthatatlanok és kevés szó esik róluk. A Fleabag leginkább a feminista és a női egyenjogúság körüli jelenségeket karikírozza ki, jól meghintve egy kis felnőtt élet eleji válsággal, egy pötty traumával és nem kevés önéletrajzi elemmel. Phoebe annyira az anyja ennek a projektnek, hogy ő játssza a főszereplőt is, így minden adott, hogy ennek a fanyar humorú nőnek az életébe betekinthessünk. Őrülten szórakoztató, mégis sokszor elgondolkodtató rövidke dramedy, mivel mind a két évad 2×30 perces, amiből most leginkább a másodikról beszélnék.
A harmincas évei közepe felé járó Fleabag megjeleníti a mai kor „fiataljainak” válságát, ugyanis rendszeresen reagál arra a társadalmi nyomásra, amit a XXI. században sok nő átél. Azaz ennyi idősen már rég több gyerekkel a karjában, egy rendes férjjel és házzal kéne élnie hétköznapi életét. Helyette az első évad traumájának viszonylagos feldolgozása után – miszerint magát hibáztatja, amiért legjobb barátnője meghalt -, a gyászt kicsit átalakítva ezt a hit és az érzelmek felé sodorja és míg az első évadban rengeteg szó esett a testiségről, a mindenféle szexuális tapasztalatok megéléséről és ezek kibeszéléséről felénk, nézők felé, most inkább a hódítás és saját családja, mint egy átalakulásban lévő közeg van a középpontban. Ugyanis az édesapja épp készül újraházasodni egy kissé spirituális és őrült nővel, akit a csodás Olivia Colman testesít meg, valamint nővére Claire házassága már az utolsókat rúgja. Ő pedig az őskáosz közepén ki mást szemelne ki magának, mint a hagyományokat áthágó, káromkodó és kissé iszákos fiatal papot, aki majd a szüleit esketi. Andrew Scott brillírozik a szerepben (mikor nem?!), nagyon édes és egyben laza papként meghódítja Fleabag szívét, így a szókimondó gunyorosságon túl most elsősorban a szerelembeesés részelteiről kapunk egy-egy kiszólást, ami nagyon szórakoztatóvá teszi a sorozatot továbbra is.
Az intim szféra most nem trágárságokon keresztül jelenik meg, hanem gyengédségen és olykor szókimondó istenkáromláson keresztül, akár képileg, akár verbálisan, de hisz ezt már az első évadtól is megszokhattuk, hogy politikailag teljesen inkorrekt és ebben az évadban már a vallással szembe is felállít egyfajta görbetükröt. A két testvér közelkerülése is nagyon jó dramaturgiai pontokkal vannak összekötve és Phoebe zseniálisan írta meg a párbeszédeket, amik továbbra is meghökkentőek, viszont ugyanúgy a szívünkben érezzük azok súlyát.
Egyedüli ellentmondásosság talán ebben a sorozatban, hogy a nagyon mély drámai hangvétel – egy barátnő halála, szerelembe esni egy olyan valakivel, aki nem lehet a miénk – nem mindig jön át komoly dilemmaként, mivel a főhősnő olyan cinikus és a pasikat egymás után váltogató, szabad, feminista eszméket képviselő öntudatos nő, hogy nehéz megítélni, neki a pappal való baráti kapcsolat mennyire valós érzelmeket generál, vagy ez is csak egy múló fellángolás. Így az utolsó részig nagyon könnyed és talán kissé súlytalan is ez a vágy, viszont remek gegekkel vannak megspékelve a templomban játszódó események, valamint az első rész éttermi jelenete egy kimagasló drámai etűd, amiből tisztán lejön, mennyire elcseszett egy családba csöppentünk.
