Nehéz egy filmet úgy elkezdeni, hogy az előéletéről ennyi negatív és önmagáért beszélő sztorit lehetett hallani, mint például a Cannes-i bemutatójáról, ahol kritikusok tömegesen hagyták el felháborodottan a vetítés. Lars von Trier sokak által erőszakos, csonkításos botrányfilmnek bélyegzett opuszaazonban már az első pár percben elfeledtette velem, hogy mit is olvastam róla. A történet egyszerű: Jack felidézi öt, véletlenszerűen kiválasztott gyilkosságának körülményeit és módját. Nem tudjuk, hogy ki a rejtélyes partner, akinek elmeséli az elmúlt 12 évben történt sztorikat. Egy kihallgatásnak tűnik, de nem stimmelnek a furcsa zajok, sem a vízcsobogás, ráadásul olyan,mintha tartanának valahova.
Attól féltem a legjobban,, hogy az előre beharangozott brutalitás öncélú lesz, és ezzel minden további esetleges értékét sem látom majd Trier alkotásának. Igaz, nem néztem a brutális gyilkosságokat – a szempilláim és az ujjaim közötti résen való kitekintgetést nem nevezném annak -, de ennek ellenére sem mondom azt, hogy „lehetne benne kevesebb erőszak”, „lehetne kevésbé nyers” vagy „ne mutogassa ennyit, már-már önismétlődővé válva”, mert a film lényege: lehet-e művészet a brutalitás? Művészet-e a gyilkosság, a halál? Van-e határterülete az esztétikának? Jack igyekszik művészetet kreálni, és áldozatairól – még a tett helyszínén – esztétizált fotókat készít. Az ő fejében az ölés kegyetlen aktusa és az élettelen testről készített kép művészi értéke külön válik, mint a test és a lélek. A film ezzel elég erősen saját magára is reflektál, ugyanakkor kimondja: a művészet nem moralizál. Ezzel pedig teljesen zavarba hozza a nézőt.
Le kell állítanom magamat, hogy kritika helyett ne elemzést írjak, ami ennél a filmnél nagyon nehéz, mert a sztorin keresztül a társadalmat, a történelmet és az emberiséget érintő kérdések merülnek fel. Ilyen a férfiak és a bűn kapcsolata: a férfiak mint elkövetők és a nők mint áldozatok bebetonozott szereppárosa. Trier ezt mutatja, de persze ez egy olyan szélsőséges állítás, amit azért vállal fel, hogy mi nézők felhördüljünk. A nők kivétel nélkül karikatúraszerűen idegesítő, buta, kiszolgáltatott karaktereket, és pont ezért nincs olyan érzésem, hogy Trier – Jack karaktere mögé bújva – így látná a nőket, hiszen a valódi mesélőnk egy pszichopata manipulátor. Csupa olyan kérdést és diskurzust kever a gyilkosságok közé és köré, ami miatt szinte már vártam az újabb áldozattal előkerülő témát. Igaz, hossza és tartalma miatt, a végére már nagyon elfáradtam, és nehéz volt koncentrálni, valamint követni a gondolatmenetet.
A film közben kiderül, hogy Jack, egy Verge nevű férfival diskurál, akivel a természet, a társadalom és az ideák témáit járják körül. Ezek egymástól nem elkülöníthető, szerves módon jelennek meg a filmben, amelynek egy konkrét példája, amikor Jack a bárányokról beszél. A bárány egyszerre egy „egyszerű” állat, az áldozat szimbóluma és az ártatlanság metaforája. Ez a hármasság a film struktúrájában is megjelenik: Amikor Jack flashbackjeit látjuk, abban az emberi természet tárul elénk, a különböző videó és animáció inzertek a narrációval együtt pedig társadalmunkról és a szellemi világról – a művészetről – beszélnek, amit újra Jack mesélése követ. A brutalitás és az elmélkedés ellenére a film – meglepő módon – tele van humorral. Nem poénokra vagy csattanós szituációkra gondolok: itt a humor abból az iróniából táplálkozik, amivel a film saját magához viszonyul. Engem lenyűgöz Trier gondolkodása és merészsége, többször is megfordult a fejemben a gondolat: „Te egy őrült vagy, hogy ezt megcsináltad! Ez igen!”
Az irónián kívül azok a legszórakoztatóbb jelenetek, amelyek Jack esetlenségét és bénaságát mutatják meg. Ilyen Jack OCD-s jelenete, aki még akkor is visszamegy a tett helyszínére, amikor már egy rendőrautó szirénái közelednek. Persze nem őt keresik, de egy szirénázó rendőrautó bizonyára valamilyen krízishelyzethez jön, ahol egy furgonban üldögélő férfi gyanús lehet. A potenciális, járulékos lebukás lehetőségénél azonban a kényszer erősebb, a férfi pedig a tett helyszínére folyton visszarohan ellenőrizni, hogy nem hagyott-e nyomot az egyre abszurdabb helyek egyikén. Ez pedig már nem vicces, hanem nevetséges. Attól, mert egy „zseni” gyilkosról beszélünk – a pszichopatákra általában jellemző a magas intelligencia –sehol nem tanítják, hogyan kell eltűntetni egy testet, mit kell tenni az áldozat kocsijával, és így tovább, ami miatt az ilyenfajta szárnypróbálgatások elég idétlenül néznek ki. Gyakorlat teszi a mestert, azt hiszem, sajnos ennyin múlik.
Matt Dillon karrierjének egyik legjobb alakítását hozzaJackként. A film meg is adja hozzá a teret, egy manipulátor pszichopatát kellett eljátszania rengeteg változatos és – színészileg legalábbis – izgalmas szituációban. A kegyetlen gyilkosságok és csonkítások „eljátszása” lélekőrlő munka lehetett, ez Dillon hihetetlen profizmusát mutatja. A ház, amit Jack épített egy nagyon komplex szerzői film, egy igazi zseniális Trier alkotás, ami garantáltan meg fogja rágni a nézők lelkét, de nem feltétlenül, illetve nem kizárólag a gyilkosságok látványa miatt.
