1927 és a királyi família végre úgy határoz, hogy megnézi magának Downton-t. Nem is csodálom, hiszen mi is néztük hat évadon keresztül. A függöny feltárul, és mi pontosan ott találjuk magunkat, ahonnan kiűztek minket a gonosz alkotók, amikor 2015-ben befejezték a sorozatot. Semmi nem változott, mindenki a helyén, kezdődhet a történet. És el is kezdődik. A ház újra pezseg, a kastély napfényesebb oldalán élő lakók éppúgy készülnek, mint az őket kiszolgálók hada. Mindenkit ismerünk, akit nem, hát azt meg gyorsan megismerjük.
És az izgalmaknak ezennel vége is van. Ugyanis ez a film nem izgalmas. Nem ijeszt meg, nincsenek benne fordulatok, rácsodálkozások, rémisztő helyzetek. Mintha a Százholdas Pagonyból kapnánk élő egyenes közvetítést. Itt tulajdonképpen mindenki boldog, legyen az szolga vagy úr, feleség, királyné vagy szerető. Persze vannak könnyek, de hát azok olyan kis angol könnyek, és gyorsan felszáradnak, mert a sarkon hirtelen megjelenik Róbert Gida, vagyis tévedtem: Robert Crawley, vagy valamelyik másik Crawley, esetleg Violet és mond egy jó poént, vagy egy szellemes riposztot, természetesen eszelősen szép angolsággal.
De ez nem baj. Mert aki erre a filmre beül, az tudja, hogy Downton-ban soha nincs nagy baj, csak történések vannak, szigorúan angol hevességű szerelmek, intrikák és apró fodrozódások egy tökéletes kastély tökéletes tavacskáján. Az alkotók persze tudják, hogy erre van szükség. Kell az a Micimackó és a többiek érzés, és mi nem is haragszunk meg érte. Felnevetünk az „öreglányok” megszokott szócsatáján, álmélkodunk, hogy Anna még mindig milyen ügyes miközben szép, és nyilván kuncogunk, hiszen Carson visszatérve a helyére újra csak köti az ebet a karóhoz, és alig akar engedni a cselszövőknek. De persze enged, mert a szolgálat mindenekfölött van, és az előtt még ott van a hűség Downton iránt.
Valójában nem lehet rosszat mondani a filmre, és senki nem is teszi majd, aki végignézett hat évadot a szereplőkkel, nem is beszélve a karácsonyi különkiadásokról. Az ember még akkor is megszeretné őket, ha rosszul játszanánk egy vacak sorozatban, de hát erről szó sincs. Mindenki hozza a magáét, ugyanabban a pazar kosztümben és helyszínen, mint amit megszoktunk. Se többet se kevesebbet nem kapunk tőlük. Ha ennyi elég, akkor megérte beülni a vászon elé. Ha nem, hát akkor inkább kezdjünk neki újra a sorozatnak. A királyi család végül megérkezik, és mi megnézhetjük, hogy mi is történik ezek után Downton-ban, de nem kell izgulnunk, hogy lesz-e dráma vagy szomorú vég vagy esetleg bármilyen túlzottan felkavaró jelenet, mert a Százholdas Pagonyban ilyesminek nincs helye. Itt még a halál is angolosan, teáscsészével a kézben jár. És ez így van jól.
A film jó, mégpedig azoknak, akik újra találkozni akarnak régi kedvenceikkel. Akik nem ismerik őket, ezer dolgot nem értenek majd meg a filmből, de hát a több mint száz országon (angol) tornádóként átsöprő, sok-sok millió nézőt magához ragadó sorozat készítői fel sem tételezik, hogy a mozi plakátját megbámulók közül bárki is akad, aki ne tudná, hogy miről is van szó. És igazuk van. A Downton életéből már kiművelődött ember tehát beül majd a moziba és nyakig merül a nosztalgiába, mely nem mély, nem félelmetes és kellően testmeleg ahhoz, hogy két óra elteltével felállván a székből azt érezze: Újra megnéztem egy részt Crawley-ék és háztartásuk életéből, ez is jó volt, szívem, nem csinálnál egy kis teát?
