A nemtörődömség, a közönyösség társadalmunk nagy problémája, jellemzője. Hiába tudtuk, tudjuk, hogy „vétkesek közt cinkos aki néma”, nem teszünk ellene. Láthatjuk, hogy a történelem legsötétebb tetteinek megtörténtéhez nemcsak elkövetőkre, de azt engedőkre, eltűrőkre is szükség volt és van. Lars von Trier legújabb filmje, A ház, amit Jack épített valami borzasztóan, kíméletlen társadalomkritikával és néha humorral fűszerezve tárja elénk azon világ torzítottképét, amelyben élünk.
Jack egy kíméletlen, roppant intelligens pszichopata, aki tizenkét évet tölt emberek meggyilkolásával, a film pedig az általa öt legfontosabbnak ítélt incidenst járja körbe. Eközben a főszereplő Bruno Ganz karakterével, Verge-dzsel beszélgetve próbálja ideologizálni tetteit. Rejtélyes beszédpartnere egyfajta antitézisként igyekszik ráébreszteni őt arra – és egyben a néző tudtára is adni -, hogy amit tesz, megbocsájthatatlan, semmilyen körülmények között nem elfogadható, és csupán saját, maszkulin, narcisztikus és egocentrikus énképének kivetülése. A fő kérdés azonban, hogy ez mennyire reflektálja az erőszakkultuszt, amiben mi, a nézők létezünk.
Matt Dillon karrierjének legkiemelkedőbb alakítása ez, és vérfagyasztóan testesíti meg a karaktert, aki embereket öl, és ebben teljes örömét leli. Nincsenek érzelmei, munkája sem jár eufóriával, nincs senki az életében, akivel törődne, de olyan sem, aki vele – kreativitását embertársai kivégzésében éli ki, folyamatosan undorítóbb és förtelmesebb halál módszereket és -helyzeteket ötölve ki. Az érdekes az, hogy a bemutatott áldozatok esetében gyakorlatilag hiányzik a háttér, és megszemélyesítés sincsen: csupán karakterek, akiknek meg kell halniuk. Az irónia a helyzetben az, hogy pontosan úgy látjuk így őket, ahogy maga Jack is. Bugyuta, naiv, esetlen nőkként, akik teljesen ki vannak szolgáltatva ennek a könyörtelen férfinak – sőt, a rém talán úgy érzi, hogy meg is érdemlik, és magasztosabb célt szolgálhatnak az ő művészi elképzeléseiben.
A ház, amit Jack épített folyamatosan provokálja a nézőt, és egyre brutálisabb, szörnyűbb helyzeteket tár elé, szinte feltéve a kérdést: „Még ezt is megtehetem?” Ugyanis ez az egyik központi tematika: hogy az emberiség mit meg nem enged magának másokkal és a természettel szemben. Hogy állandóan kizsákmányolják egymást, hogy a lelki és fizikai bántalmazók csupán szavakkal próbálnak megbocsátást nyerni, hogy a hatalmi pozícióban lévők a lehető legnagyobb mértékben használják ki mindenki mást, és így tovább – ugyanis nincs következmény, nincs büntetés, nincs felelősségre vonás.
A néha túlzottan elnyújtott, de fájdalmasan közelről mutatott jeleneteket elmélkedések kapcsolják össze, ami egy igazán ironikus, sajátos hangulatot varázsol: mintha az alkotás folyamatosan önmagát vitatná, és reflektálna a látottakra. Ez egyrészt tompítja a mészárlás borzasztó hatását, másrészt a közvetlen vérengzés fölé emeli a tematikát, kitekintve a mi valóságunkba. Ez roppant informatív és érdekes, de egyben bizarr, hogy a film önmagát próbálja megmagyarázni, miközben nézzük. A végére kissé szájbarágóssá válik, és indokolatlan a két és fél órás játékidő is. Ettől függetlenül rengeteg téma kerül említésre, és döbbenetes, hogy milyen összefüggéseket hoz az író-rendező, miközben valami hihetetlen, szürreális módon még a humort is képes becsempészni.
Amennyire öncélú és önreflektáló a film Lars von Trier munkásságára és stílusára, annyira egy globális értelmezése annak a maszkulin erőszakkultusznak, az aki-kapja-marja hozzáállásnak, ami uralja jelenleg a világot. Ettől elég disszonánssá válik, viszont ha az embernek van gyomra a kegyetlenkedéshez, akkor egy végtelenül érdekes és sajátos művet kap, ami mellett kétségtelenül nem lehet elsétálni semleges érzésekkel. Kiborító, meghökkentő és megbotránkoztató, de ezzel párhuzamosan egyedi megvilágításba helyezi azt a macsó látásmódot, amivel találkozhatunk a hétköznapokban és a popkultúrában, ahol szinte állandóan az erőszak a problémamegoldás preferált módszere.
A ház, amit Jack épített egy kegyetlen tükre a társadalmunkban rejlő problémáknak, amely megragadja azok gyökereit , és egy eltúlzott, néha már burleszk képet fest róluk, mindezt egy szinte idealizált, megállíthatatlan és elfoghatatlan, az emberi moralitástól, jóindulattól és lelkiismerettől kötetlen sorozatgyilkos lencséjén keresztül. Felháborító, mert ha kijövünk a moziból, és beleolvasunk a hírekbe, pontosan ilyen ügyekkel szembesülhetünk. És mi minden történik még, amiről nem hallunk. Jack kétségtelenül a nyers erőszakból, az impulzív reakciókból és a határtalan nemtörődömségből épített házat; a kérdés az, hogy ennek alapjai mennyire térnek el attól, amiben mi is élünk.
