„Nemesnek lenni az, amikor képes vagy felülkerekedni régi önmagadon…“
Ha valaki feltenné a világ legsablonosabb kérdését, hogy ki a kedvenc filmrendezőm, valószínűleg nem Matthew Vaughn nevét vágnám rá egyből, holott egytől egyig minden filmjét imádom, ráadásul Guy Ritchie volt producertársának igencsak egyedi kézjegyei különlegessé teszik minden alkotását. Hogy miért is nem ő jutna egyből eszembe? Vaughn, bár látásmódja az egyik legegyedibb, nem túl kreatív fickó: a Torta, Csillagpor, Kick-Ass, X-Men: Az elsők, valamint a Kingsman: A titkos szolgálat egytől egyig adaptáció. Épp ezért érdekes jelen filmünk, a Kingsman: Az aranykör, ugyanis Vaughn most két hagyományával szakított: egyrészt az eredeti képregény folytatásának hiánya miatt az Aranykör története saját kútfőből pattant ki, másrészt ez a film lett az első folytatás, amit valaha elkészített.
Az első rész utcagyerekéből nemessé avanzsált Töki immár egy éve éli a Kingsman ügynökök világát kedvese, a bájos Tilde hercegnő társaságában (aki ugye nem volt rest meghálálni a világ megmentését). A fiatal ügynök kalandos mindennapjainak rutinját Töki egykori nemezise, a nemesből fémkarú suttyóvá vedlett Charlie, és egy rejtélyes Aranykör nevű szervezet borítja fel azzal, hogy gyakorlatilag a földdel teszi egyenlővé az egész Kingsmant. Az utolsó két megmaradt tag, Töki és Merlin a szervezet amerikai rokonaitól, a Statesmantől kérnek segítséget, hogy kinyomozzák, mi is az Aranykör, és mit forgat a fejében annak vezetője, a bájosan pszichopata Poppy. Ám egy éve a Kentuckyban történt templomi mészárszék alatt a Statesman is helyszínen tartózkodott, így a frissen felfedezett amerikai rokonság mellett egy régi barát nem várt segítsége is kapóra fog jönni Tökinek a habos-babos drogbárónő kézre kerítésében.
Az első Kingsman jó időben volt nagyon jó helyen. A nagy hollywoodi stúdiók számára az R kategóriát szimpatikussá tévő Deadpool előtt pont egy évvel érkezett, és csak annyira volt erőszakos és szókimondó, hogy azzal épp a populáris kategóriába esett. Hamar meg is ötszörözte a 80 millió dolláros (viszonylag pórázon tartott) költségvetését. És amellett hogy egy piszkosul pörgő, pofátlanul bevállalós akcióorgia volt, még némi mögöttes tartalom is szorult belé, mikor vissza-visszatérve szórakoztató módon vesézte ki a brit társadalmi különbségek lehetséges indokait.
A folytatások nagyot-többet-hangosabbat elvét érvényesítve az Aranykör viszont elveszített valamit ebből a mögöttes mondandóból. Nem azt mondom, hogy Vaughn nem szőtt volna a filmjébe egy csipetnyi kritikát ezúttal is (most a drogfogyasztás liberális és konzervatív megítélését vette céltáblájául), ám ezúttal nem kap központi szerepet a történet szövését illetően. A többi mellékes szálat is ez a probléma gyengíti: ott vannak ugyan, de nem különösebben mélyen kidolgozottak, ami csalódást keltő annak ellenére is, hogy azért még így is piszkosul szórakoztatnak.
Viszont a fő szál az legalább annyira magával ragadóan őrült, mint az első rész esetében! A klasszikusabb, komolytalan Bond filmek hangulatát megidéző kaland továbbra is nagyszerűen működik méltó kihívó hiányában (a komoly hangvételű kémfilmek meg más kategória, jelen pillanatban zsánerében nincs a Kingsmanhez fogható az U.N.C.L.E. embere óta). Az első percek egyből bele is durrantanak a közepébe egy vad autós hajszával, majd ezt követi több rövidebb, ám annál kreatívabb akció. Sajnos az első rész templomi mészárlását egyik mozgalmasabb jelenet sem volt képes most überelni, de ez az ismét féken tartott költségvetés, és az első rész kiemelkedő kreativitásának számlájára írható. Azért a végső leszámolás vágás nélküli, már-már balettszerűen gyönyörűen koreografált vizuálorgiája elég dögös lett, még ha nem is válik majd akkora modern klasszikussá, mint a hírhedt templomi akció.
Ugyanakkor lett volna még itt potenciál rendesen, mert sajnos a Statesman nincs túl aktívan jelen (mi több, legszerethetőbb tagja gyakorlatilag a kispadra is lesz ültetve a film jelentős hányadában). Néhány mellékszál pedig csak úgy lóg a levegőben. Ez nyilván annak köszönhető, hogy Vaughn közel másfél órát volt kénytelen kivágni az így is monumentálisra sikerült alkotásból. Az eredeti vágásban valószínűleg az új Kingsman tagok, valamint Roxy sem lenne egy tollvonással kihúzva az első negyed óra után, talán Tequila ügynök sem menne kényszerszabadságra, no meg Charlie is picit aktívabban keseríthetné meg Töki életét. Annyi potenciál volt ebben a filmben, hogy gyakorlatilag két teljes filmre elegendő anyagot sikerült forgatni hozzá. A sors fintora, hogy a rendező ettől még nem szerette volna kettészelni a filmet, hiába erősködött a stúdió, így inkább a kukába (illetve remélhetőleg a DVD és Blu-Ray extrák közé) kerültek a kimaradt jelenetek. Így egy eléggé érdekes paradoxon lett úrrá a filmen: ha hosszabb lenne, sokkalta jobb lenne, ugyanakkor a levegőben lógó, kibontatlan szálak miatt így ebben a formában az az érzés keríti hatalmába a nézőt, hogy ez a film elbírt volna egy negyed órával rövidebb játékidőt is. A vágóolló most sajnos nem tökéletest alkotott, hanem elvett egy picit abból.
Pedig igazából senkin nem múlott semmi sem, Vaughn továbbra is azzal a megszokott, nagyon markáns stílussal rendez, a forgatókönyv most is butaságtól mentes és laza, a színészek pedig láthatólag minden egyes percét élvezték a forgatásnak.
Apropó színészek! De még milyenek! A visszatérő Taron Egerton, Mark Strong no meg az Oscar díjas Colin Firth ugyanolyan zseniálisak, mint az előzményben. Strong Merlinje a film legérzelemdúsabb jelenetét szállítja, Firth hihetetlen jó formában akciózik még mindig, Taron Egerton pedig a fiatal színészgeneráció egyik legjobbja (mindezt úgy, hogy gyakorlatilag Tökin és Eddie, a sason kívül nem nagyon játszott még más markánsabb karaktert).
Az új szereplők sem éppen kispályások: Pedro Pascal (rodeónyertes lasszózásban, és elektrosokkolásban), Channing Tatum (tenyeres-talpas parasztlegény, akit az alkohol és a fű szeretete hajt), és újabb négy(!!!) Oscar nyertes tehetség Julianne Moore (tündéri pszichopata, akinél az állásinterjú nem épp a megszokott), Halle Berry (Merlin ügynöki ambíciókkal rendelkező női verziója), Jeff Bridges (tipikus amerikai nagybácsi fura déli akcentussal) és Sir Elton John (Poppy „házikedvence”, aki egyúttal le is nyúlja magának a film legviccesebb pillanatait).
Az akciókat már méltattam, a humor pedig pöccre pontosan ugyanolyan, mint az első rész esetében: kellően beteg, és néha az alpárisággal is kacsintgat, de szerencsére sosem esik át a túloldalra. A film összetevői együtt adják ki azt a stílust, ami a Kingsman széria sajátja. Néha ugyan meg is idézi saját magát az elsőből, ami talán önismétlésnek tűnik, de én inkább éreztem ezeket saját kézjegyeknek, akárcsak egy Bond film esetében. Ami ott a klasszikus pisztolycsővel induló főcím, és a szállóigék mellé lekísért rázott, ám nem kevert vodka-Martini, az itt a Kingsman öltöny, a „modor mutatja, mit érsz“ kezdetű monológ, vagy éppen a világ megmentéséért járó jutalom (ami szerencsére éppen hogy nem csusszan ki Sir Elton szájából)…
Vérzik a szívem a végső ítélet kimondásakor, mert az elődjéhez hasonlóan a Kingsman: Az aranykör is piszkosul szórakoztató, irtózatosan látványos, és már-már alpárian sötét humorú, de attól eltérően picit sekélyes, és közel sem olyan mélyen tartalmas, mint az volt. Lehetett volna picit rövidebb, és így kevésbé csapongó, vagy hosszabb, de tartalmasabb. Így sajnos, bármennyire is szuper szórakozás, nem ér fel korábbi önmagához, ergo nem is fog olyan modern klasszikussá nemesedni, mint az első rész. Mert mindannyian tudjuk, mit gondolna erről Galahad ügynök:
„Nemesnek lenni az, amikor képes vagy felülkerekedni régi önmagadon…“
