Poirot, Kenneth Branagh jóvoltából most Velence csodálatos kulisszái között nyomoz miközben néha a nézők is megrezzennek a moziszéken.
A Gyilkosság az Orient expresszen és a Halál a Níluson után megérkezett a Branagh által feltámasztott Poirot következő epizódja, a Szeánsz Velencében, mely nemhogy gyengére, de egyenesen élvezetesre sikeredett.
Ennek oka tulajdonképpen érthető és mégis szokatlan. Arról van szó, hogy az öreg, rigolyás Poirot szépen lassan megváltozik Branagh mozis „sorozata” alatt. Szikárabb személyiséget kap, több benne az emberi és kevesebb a piperkőc. És legyünk őszinték, ez egyáltalán nem áll rosszul neki. Agatha Christie nyilván egy fél fordulatot megtesz írói sírjában, de ez persze nem feltétlenül baj. Haladni kell a korral és úgy kell „újra tálalni” a nagy klasszikusokat, hogy azok lényege ne sérüljön, de mégis fogyasztható legyen a jelen kor nézői számára.
Ezt testesíti meg a harmadik epizód, mely a nagy írónő egy nem igazán ismert Poirot történetéből forgatott Branagh. A Christie féle Halloween és halál tulajdonképpen csupán alapjául szolgál a film számára, melyben sok, sőt, nagyon sok minden változtatást kap. De ettől még nem lesz rossz. Hogy mi változik az eredeti mű és az előző két mozifilmhez képest? Sok minden. Például Poirot egy kicsit újra visszatér saját önmagához, nem akcióhős, és nem is hősszerelmes, hanem a jó öreg, önimádó nyomozó, aki éppen Velencét választotta ki arra, hogy visszavonuljon a szakmától.
De az ügyek nem hagyják őt békén, pláne nem úgy, hogy közben hirtelen megjelenik a háttérben a misztika. Szellemek, kísértések, átkok bukkannak fel és ez merőben új fordulatot ad a történetnek és a Poirot hagyománynak egyaránt. És már el is jutottunk a film második újításához. Mert a Szeánsz Velencében valójában egy soft-kisértet történet, melyben minden olyan kellék megjelenik, mely a szellemhistóriák filmes múltjában toposzként már ismert: van itt váratlanul becsapódó ajtó, kislányok rohangálása a folyosón, suttogások és sikolyok is. De ez egyáltalán nem áll rosszul a filmnek. Ahogy az sem, hogy ebben az epizódban nincs sztárparádé. Remekül játszó, de nem a „csapból is folyó” színészek teszik oda magukat a vászonra (Kelly Reilly, Michelle Yeoh, Jamie Dorman, Emma Laird), és ez bizony jót tesz a filmnek, ahogy a film hangulatához nagyban hozzájárul a helyszín is. A Velence szívében álló palazzo belső terei, a kanálisok misztikus zegzugai remek helyszínéül szolgálnak egy majdnem kísértet történethez. Mindezt tetézi az operatőr (Haris Zambarloukos) gyönyörű munkája és az a tény, hogy azért mégis egy Agatha Christie-t nézünk, melynek lényege, hogy kitaláljuk (vagyis Poirot kitalálja) az egy adott helyre (legyen az vonat, hajó vagy palota) bezárt kupac ember közül, hogy ki volt az, aki gyilkolt. És ez most sem lesz másként. A kulisszát a sötétbe burkolódzó amúgy is misztikus velencei palota adja, a történet alapját Christie, a modernitást pedig a szellemek. És ettől kiválóan összeáll egy modern, de attól még újszerű Poirot történet.
Természetesen meg kell említeni, hogy ez a film azoknak tetszik majd, akik az előző részeket is szerették. Akik képesek elszakadni a David Suchet féle Poirot karaktertől, és aki, szellemek ide vagy oda, nem vár a történettől folyamatos akciót (bár mozgalmasságban azért nincs hiány), és persze nem zavarja, hogy a sztori lényege mégis csak az, hogy a zseniális nyomozó hosszas körmondatokban fejti ki a teóriáit a gyilkos kilétével kapcsolatban. Tehát annak tetszik majd, akik alapvetően most is kezükbe vennének egy Agatha Christie könyvet, hogy elolvassák azt a strandon. A hangulat kedvéért, és a klasszikus krimi kedvéért.
