Az uborkaszezon kellős közepén csöppent a mozikba a Diane Keaton nevével fémjelzett dráma-komédia, és ennél jobb helyen nem is nyithatott volna. Sikeres debütálásnak azért nem nevezném, inkább egy cuki történet egy csapat szépkorú nőről, akik fel akarják dobni az unalmas hétköznapjaikat. Vannak idős színésznők, mi több, dámák, mint Helen Mirren vagy Meryl Streep, akiknek sikerült méltósággal megöregedniük a színész szakmában, és sokáig Keaton-t is ide soroltuk, mostanában viszont kezdi kicsit elengedni a karrierjét, és ez a filmjein is meglátszik.
A történetünk főhőse Martha (Diane Keaton), egy rákkal és még ki tudja, mekkora lelki teherrel küzdő egykori tanárnő, aki felszámolja addigi életét és beköltözik a szupermenő nyugdíjas birtokra, ahol kisvárosias környezetben, mindenféle foglalkoztató programok között lehet békésen eltölteni a visszavonulás éveit. Martha a problémái miatt kissé introvertált, így amikor a színes és harsány Sheryll (Jacki Weaver) barátkozni kezd vele, Martha eleinte még jobban bezárkózik, aztán szépen lassan kiereszti a görcseit és barátnője tanácsára megvalósítja a tini korából kimaradt pomponlány-karriert. Hogy egészen pontos legyek, összesen nyolcan alapítanak egy csapatot, a csapattagoknak pedig mind van valami egyedi azonosító jele, amiből a karaktere többnyire építkezik.
Ennyi, többre nem is futja. Mégis valahogy cuki a film, annak ellenére, hogy a klasszikus értelemben vett filmes elvárásoknak nem felel meg, de a szükséges kellékeket és kliséket katonás rendben felvonultatja. Itt nem lesz karakterfejlődés vagy mély érzelmi dráma, nem fogunk könnyekig meghatódni vagy kiesni a székből nevetés közben. Viszont jót fogunk mosolyogni egy-egy helyzetkomikumon, félrebillentett fejjel figyelni az ügyetlen mutatványokat, és kellemes nosztalgiát érezni, amikor a versenyre elkészült egyencuccban belibbenő hölgyekről a jamaicai bobcsapat jut eszünkbe. A fontos mondanivalót halványan sikerült a leginkább sorozatairól ismert Zara Hayes rendezőnek megjelenítenie, és a szereplőket illetően is komoly hiányérzetünk lehet, hogy a köztük kialakult kapcsolatokról már ne is beszéljünk.
A sztori helyett valószínűleg többet fogsz gondolkozni a bemutatott idősek otthonának működési mechanizmusáról vagy a beugró összegéről, és a film vége felé talán az a kérdés is megfogalmazódik majd benned, hogy miért vállalta el Diane Keaton ezt a filmet. Talán azért, mert ilyen mozik is kellenek. Bár többet is ki lehetett volna hozni belőle, értékelhetetlennek nem mondanám, inkább amolyan kellemes, langymeleg, rövid kikapcsolódásra alkalmas nyári alkotásnak, amire valószínűleg pár nap múlva nem fogsz igazán emlékezni. Kimenni sem szabad vetítés közben, ha esetleg nem jönne be annyira a látvány, mert a legszebb rész – természetesen – a végén van, ami valamelyest kárpótol a film közbeni hiányosságok miatt.
