Egy koncertfilm-dokumentumfilmnek többes feladata van. Először szólnia kell a rajongóknak, akik már ismerik a zenészt, zenészeket és olyat akarnak látni, amit eddig nem ismertek. Aztán meg kell szólítania azokat a nézőket, akik nem ismerték az előadót. Érdekes tartalommal kell szolgálnia azoknak is, akik csak betévedtek a moziterembe. Az Aretha Franklin: Amazing Grace – A szeretet hangján csak az első feladatot teljesíteni, és azt sem tökéletesen.
1972-ben, a soul koronázatlan királynője, Aretha Franklin legnagyobb sikerei, a Chain of Fools, vagy a Think után egy más műfajban kívánt albumot felvenni. A film inzertjei szerint visszatért ahhoz a műfajhoz, amit gyerekként énekelt: a gospelhez. Los Angelesben közönség és a Warner Brothers kamerái előtt két egymást követő estén fel is vették a dalokat, a filmanyagot azonban technikai okok miatt nem mutatták be. Mostanáig. Az Aretha Franklin koncertet Sidney Pollack rendezte és a közönség között felfedezhetjük Mick Jaggert is. Az énekesnő halálának évében Alan Elliott összeszedte a nyersanyagot és rendezésében elkészült egy koncertfilm, ami a dalok közti átállásokat is a filmbe emelte. Így lett az Amazing Grace egy koncertfilm-dokumentumfilm hibrid. Alan Elliott korábban filmek zeneszerzőjeként került fel a stáblistákra, ez az első rendezése. Nagy feladata nem volt, csupán a két nap felvételeit kellett összevágnia, és azt is teljesen kronologikus formában tette.
A film két nagy fejezetből, vagyis a két koncertnapból áll, viszont előfordul, hogy ok nélkül a második nap felvételei vegyülnek az elsőével. Lehetett volna szervezési elv, hogy újraépítik a két napot, de nem ez történik, egyszerűen zavaró, hogy az énekes snittek között ruhát vált. A kronologikus felépítés miatt a film csúcspontja is korábban a kelleténél, a film közepére kerül. A film címadó dala, az Amazing Grace rendkívüli energiákat szabadít fel. Mikor ezt a dalt énekli Miss Franklin, az egész templom egy emberként mozdul. Az Amazing Grace sajnos nem sokkal több másfél órás gospel éneklésnél. A dalok között az énekessel dolgozó James Cleveland atya szolgáltatja az átvezető szöveget, Miss Franklin szinte semmit nem beszél. Mégis a legnagyobb dokumentumértéke azoknak a jeleneteknek van, amikor nem énekel az aranyhangú énekes, hanem a szerepből kilépve, valami sokkal természetesebbet mutat magából. Ez a néhány elejtett gesztus, pár keresetlen szó mutatják meg leginkább, milyen is volt Aretha Franklin. Ebből azonban alig látunk valamit.
Félreértés ne essék, a dalok fantasztikusak. Aretha Franklin nagyszerűen énekel és a gospel szerelmeseinek remek időtöltés lesz ez a film. A probléma csak mindenki mással van. Aki nem szereti a gospelt, vagy nem ismerte Aretha Franklint, annak (úgy gondolom) kevés lesz ez a film. Vélekedésemet alátámasztja, hogy a sajtóvetítésről is többen kimentek. Csak remélni tudom, hogy ez nem az énekesnek szólt, mert ő aztán egyáltalán nem érdemli meg. Ez a film viszont nem tud többet. 36 év után megmutat egy remek előadást egy baptista templomban, azonban nem is megy tovább. Ha rosszindulatú akarnék lenni, akkor azt mondanám, a munka oroszlánrészét Franklinék és Pollackék már elvégezték. Annak viszont, aki érdeklődik az énekes, vagy a gospel iránt, jó szívvel tudom ajánlani. Mindig megdöbbentő látni magyarként, hogy a tengerentúlon egy istentisztelet működhet teljesen felszabadultan és énekelve is. A kellemesnél jóval többet érzünk, mikor az emberek egy-egy dal hallatán fel kell, hogy ugorjanak a székükből, vagy mikor Cleveland atya a könnyeivel küszködik.
