Kevin Fiege és csapata a Végjáték után úgy döntött, hogy egy darabig nem próbálják megfejelni a Thanos által felállított lécet, az egész univerzumra kiterjedő fenyegetések helyett inkább visszavesznek kicsit a tempóból és újra a személyesebb hangvételű történetekre koncentrálnak. Ez nem csupán bölcs döntésnek bizonyult, de ismét megvillantja Fiege hozzáértését a műfajhoz és a karaktereihez.
Ezzel a látásmóddal készült A Sólyom és a Tél Katonája is, aminek az egyik legnagyobb vonzereje az utolsó egynéhány mozis MCU-installáció után, hogy kifejezetten földhözragadt. Kari Skogland rendező gyakorlatilag tökéletesen megértette, hogy mitől működött a Russo testvérpár által vezényelt két Amerika Kapitány-film, és azoknak gyakorlatilag minden pozitív elemét továbbtörökítette a sorozatába. Ahogy az Amerika Kapitány: a Tél Katonája sem mentes az aktuálpolitikától, úgy A Sólyom és a Tél Katonája is igencsak jól reflektál a jelenlegi világra, de nem hagyja figyelmen kívül az utolsó Bosszúállók-mozi hatásait sem, így a fiktív problémákat sem kerüli meg. Külön pirospont járhatna azért, hogy ha még csak a margóra téve is, de komolyanvehetően foglalkozik olyan kérdésekkel, mint hogy egy szuperhős vajon honnan kapja a fizetését.
A globális konfliktusokon túl A Sólyom és a Tél Katonája kicsiben is működik. Remek pillanatokat okozott, amikor Sam (Anthony Mackie) a családjával vagy a fekete közösségek tagjaival lépett interakcióba, és pont ezek a pillanatok kellettek ahhoz, hogy a hatodik rész végére felnőhessen az új szerepéhez. Sajnos azonban hiába volt a sorozat kulcseleme az Amerika Kapitánnyá válás, Anthony Mackie mérföldekkel jobb színészekkel volt körülvéve, így ha nincsenek meg ezek a bensőséges jelenetei, talán el is vérzik mellettük.
Az egyik közülük nyilvánvalóan Sebestian Stan, aki végre kiléphetett a monoton gyilkológép és az önmarcangolás szerepköréből, ez a széria tényleg elég teret adott neki ahhoz, hogy megmutassa, mit tud. Hasonlóan Mackie-hez szintén jól működtek azok a jelenetek, amikor a civil életébe nyerhettünk bepillantást, a Daniel Brühl-lel való dinamikája pedig egész egyszerűen zseniális. (Talán nem lenne rossz ötlet egy Zemo and the Winter Soldier széria)
Brühl Zemo-ját nem lehet tovább magasztalni, mesteri húzás volt visszahozni a karaktert, és gyakorlatilag tökéletes sztorit kapott, viszont arra is hamar rájöttek az alkotók, ha több szerephez jut, akkor elviszi az egész show-t, ezáltal relatíve rövid ideig élvezhettük csak a jelenlétét.
A legnagyobb meglepetést Wyatt Russell szolgáltatta, ide-oda taszigálva a néző szimpátiáját. Szerencsére jóval többet sikerült kihozni belőle, mint egy pár mondatos főgonosz, akit aztán néhány pofonnal eltesznek láb alól az évad végén, engem megvett kilóra.
Az évad vesztese sajnos Emily VanCamp lett. Nem tudom, hogy Skogland nem tudott, vagy nem akart foglalkozni az ő szálával, de a játékidőből is kevés jutott a színésznőnek, és a köré épített csavar is borzalmasan lett kibontva. Az utolsó rész végén látható plusz jelenet viszont reménykedésre ad okot, talán a jövőben ügyesebben veszik elő a karaktert.
A harcjelenetek végig kreatívak voltak, remek koreográfiával, elég az első rész elején látható szekvenciára gondolni vagy a Sólyom–Bucky–US. Agent trió bunyóra visszaemlékezni. Ezeket a technikai stáb nagyon jól megtámogatta, kiváló operatőri és VFX munka van A Sólyom és a Tél Katonája mögött, valamint a hangeffektezés is pazar. A hangulat zenei támogatásáért az Amerika Kapitány-filmekben már rutinos Henry Jackman felelt, akinek nem győzök elég hálás lenni, hogy mennyi korábbi betétet használt újra a hat epizód során.
A Sólyom és a Tél Katonája talán nem lesz egy olyan tétel, ami dobogós lenne bárkinek a személyes listáján, viszont végig stabilan jó minőséget tudott hozni. A kilengések ellenére szórakoztató volt hat héten át követni a sorozatot, igazi pozitív csalódásként tudom csak elkönyvelni.
