Egy bizonyos mentális állapot akkurátus leírására született az a szép magyar mondás, hogy valaki felköp az égbe, és alááll. Nem vagyok benne száz százalékosan biztos – írásos nyomát legalábbis nem találtam – hogy a sci-finek aposztrofált új magyar film, az Űrpiknik címe vajon az überelhetetlen klasszikus orosz sci-fi regényre, a Stalker(ek) ihletőjére, azaz a Piknik az árokparton-ra próbál-e kacsintgatni (nagyon erősen erre utal a film angol címe, a Garbage Theory is). Ha viszont valóban ez a helyzet, akkor a film alkotói maradéktalanul teljesítették az első sorban idézett mondás minimum-kritériumait.
A sztori nagyon röviden annyi, hogy egy földönkívülinek annyira megtetszik Zalatnay Cini mami egyik száma, hogy eljön a Földre, hogy magával vigye a művésznőt. A Földön találkozik egy lánnyal és egy fiúval, és a kalandfilmek klasszikus „két pasi egy csaj” felállása HELYETT az „egy pasi-egy csaj-egy megállapíthatatlan ivarú homonida” trió vadabbnál vadabb kalandokba keveredik, miközben ráadásul még a Földet is meg kell menteni a mérhetetlenül gonosz Árpa Attilától. Ha a film erről szólna, az akár valami visongva röhögős, nagyon egyedi, nagyon káeurópai, nagyon erős aktuális üzeneteket hordozó zseniális kult-dologba is torkollhatott volna. De sajnos nem erről szól. Mint az közismert, a sci-fit a legritkább esetben teszi naggyá akár a sci, akár a fi. A Csillagok háborújához hasonló felturbózott színes-szagos népmeséktől eltekintve a legsikeresebb tudományos-fantasztikus alkotások mindig a nagybetűs Emberről szólnak. (Csak hogy egy kivételt is mondjak: Stanislaw Lemnél zseniálisabban senki nem tudta leírni a megfejthetetlen Idegent, életművének fele arról szól, hogy mekkorát fogunk mink koppanni, ha egyszer TÉNYLEG gyön az ufó, aztán el kéne dumálgatni az utasokkal). Lényeg a lényeg: az Űrpiknik nem erőlteti túlságosan a Cini a Marson vonalat, ehelyett Panna, a főszereplőnő (Walters Lili) fejlődéstörténetére koncentrál. Panna az apja halálát képtelen feldolgozni, az ő nyomában járva lövöldöz Tóth Árpád versekkel és magyar popzenével megspékelt üzeneteket az űrbe, miközben gyűlöli unalmas, megfelelés-kényszeres egyetemi tanszékvezető anyját (Varga Veronika). Aszoc, szuicid, és még egy csomó klasszul hangzó idegen szó, igazi idegdúc. Belőle kéne valahogy embert, ne adja az ég, nőt faragni.
Az eddig kisfilmekben utazó Badits Ákos rendező a jelek szerint nem nagyon tud még összefogni egy ekkora projektet. Az Űrpiknik sok helyen megbotlik, sok helyen látványosan el is hasal, de ahol az átlagnéző szempontjából a legnagyobbat zakózik, az pont ez a lelki vonulat. A filmet ketten tekintettük meg (mindösszesen…), mert szegény gyereket nem akartam otthon hagyni. (Egy kimondottan liberális szellemben nevelt, abszolút befogadó leánygyermeket kell elképzelni). A film azzal a felütéssel indul, hogy a főszereplőnő a vászonról kiszólva megkérdezi a kedves közönséget: „Ugye kíváncsiak vagytok, ki lehet ez az arrogáns, hülye picsa?” 80 perccel később, midőn elvileg lezajlott a Nagy Lélek Fejlődése, a gyerek teli torokból üvöltött vissza neki: „És most ugyanaz az az arrogáns hülye picsa vagy, csak közben gyrost eszel”. Attól tartok, ennél frappánsabban ezt nem nagyon lehet megfogalmazni. Ha valaki másokkal szemben provokáció nélkül undorítóan viselkedik, az nem izgalmas karakterjegy, mókás különcség vagy a társadalmi normák heroikus megtagadása, és mint ilyen, nem befogadás és elfogadás kérdése, akkor sem, ha az illetőt egyébként mindenféle ilyen-olyan trauma érte. (OK, OK, az ilyen-olyan trauma egy átlaglelkizős, pszichológiai pontosságra hangsúlyozottan nem törekvő filmben a dramaturgia általánosan elfogadott szabályai szerint érhet pontot, feltéve legalábbis, hogy a készítők veszik a fáradságot, és kifejtik a trauma részleteit. De itt nem veszik.) Pedig az Űrpiknik nagy ziccert hagy ki.
A Nagy utazás-jellegű hímközpontú mainstream coming-of-age történetek mellé, melyekben nő mindösszesen két funkcióban fordulhat elő (anyacsászárnő vagy kulcscsont-magasságban végződő szexbaba) igazán hiányzik egy nézhető, női szemszögű felnőtté válásos sztori. Hát az Űrpiknik nem az, pedig nagyon, de nagyon szeretne az lenni. Nem kapunk magyarázatot arra, miért lett a spiné elviselhetetlenül ellenszenves, de arra se, hogy miért kéne szimpatikusnak találnunk a későbbiekben. Az Űrpikniket ráadásul a magyar filmek túlnyomó többségének évtizedek óta tartó gyerekbetegsége is kínozza: a teljesen életszerűtlen dialógusok. Egyik-másik párbeszéd szinte fizikai fájdalmat okoz. Amelyik pluszban vicces és/vagy laza is próbál lenni, az felér egy gyökérkezeléssel. Mondjátok neki, nagyon fáj. A színészi játékot a borzalmas szövegek az esetek többségében agyonvágják. Walters Lili tuti nem ennyire rossz színésznő, de ezekhez a hülyeségekhez szerintem nem tudta, milyen arcot is kéne vágnia, úgyhogy folyamatosan vágta ugyanazt (amit már a Drakulics elvtársban is…). Ja, és innen üzenem, hogy nem volt szükség vicces mellékszereplőre. Egyrészt nem volt vicces, egy kicsikét sem, másrészt annyira kapcsolódott a film egészéhez, mint tehénen a gatya.
A lelki vonal tehát nem nagyon működik. A kalandos vonal még ennyire sem. Hogy ki és mégis mi a jó francért akarja elpusztítani a Földet, azt nem tudjuk meg. Hogy a hidrogénszőke Árpa Attila mégis mi a jó francért kergeti a főhőst, azt nem tudjuk meg. Hogy a Földről hova lettek a lakosok (néhány poszterszerű, gorombán előtérbe tolt, ún. szimbolikus arctól eltekintve), az is rejtély marad, bár én a pénzhiányra visszavezethető statiszta-ínségre gyanakszom. Az Űrpiknik atmoszférája sajátos, de világot teremteni képtelen, azt pedig nem tudtuk eldönteni, hogy a vizuális megoldásai internetes mém-státuszra törve poénból vállalhatatlanok, vagy csak úgy natúr. (Ismét a gyereket idézve: „Valaki nagyon flexelni akart itten a grafikával, de nem kellett volna”). A „plafonig lambériázott szocialista hagyaték” motívum kezd unalmassá válni, itt már csak azért is indokolatlan, mert a „múltban ragadt anya-haladó leány” konfliktust kellene illusztrálnia, a konfliktus azonban csak egy trehányul feldobott ötlet (az állítólagos feloldása pedig szerintem a film összes kínos párbeszéde közül a legkínosabb). Az öreg, leharcolt, de valahol mégis lenyűgöző Zalatnay Sarolta látomásszerű, tényleg különleges hangulatú fellépése a transzvesztita bárban viszont nagyon menő jelenet (bizonyos undok kliséktől eltekintve), videóklip-szerűen emelkedik ki az egészből.
Az Űrpiknik nagyon egyedi film, de kicsit olyan, mint a láthatatlan közlekedési lámpa, ami szintén roppant egyedi, csak értelme nincs. Félelmetes magabiztossággal, „kultfilm leszek, ha beledöglök is” harci kiáltással tol a néző arcába rosszabbnál rosszabb megoldásokat, de a kezében az egyediségén kívül semmi más nincs, és ez kevés.
