Legutóbb a negyedik rész után, vagyis a sorozat nyolcrészes első évadjának félidejénél azzal hagytuk abba a lelkendezést, hogy az Alice in Borderland „mangakedvelőknek, borongós hajlamúaknak szerintem nyugodtan ajánlható”. Lelkesedésem az évad végére jócskán alábbhagyott, és nem vagyok benne biztos, hogy a következő epizódokra egyáltalán kíváncsi vagyok. A történet előrehaladtával (illetve esetenként helyben járásával) a dolog sajnos kifulladni látszik.
Az alapfelvetés – ha valaki esetleg nem tudná, miről van szó – röviden annyi, hogy egy szép napon Tokió teljes lakossága kevés számú, szemlátomást random kijelölt ember kivételével eltűnik, a kiválasztottak pedig egy véres játék kellős közepén találják magukat, ahol hol egymás ellen, hol egymás mellett kell harcolniuk. A játék számos fordulóból áll, az egyes körök szabályait egy égi hang mindig részletesen ismerteti, de az egész dolog okáról, céljáról, hasznáról és értelméről a leghalványabb fogalma sincs senkinek. A sikeresen teljesített fordulók után a túlélők egy-egy kártyalapot kapnak, és elterjed az az (igazolatlan) híresztelés, hogy aki a pakli összes lapját összegyűjti, az hazamehet. (Francia kártyáról lévén szó, 52 lapról beszélünk alapból, de tuti biztos, hogy a jokerekre egy külön évadot fognak szánni…). Az első pár epizód relatív magánya után a sorozat hősei rátalálnak egy fura szerveződésre, mely „Part” néven ismert. Ennek tagjai nappal esznek-isznak-b…. buliznak, este pedig csapatosan nekivágnak a játékarénáknak, hogy az összes kártyát összegyűjtsék excentrikus főnökük, a „Kalapos” számára. (Kalapos… érted… Alizka… Csodaország…) A Part társadalmi struktúráját azonban ellentétek szabdalják, és egy félkatonai alakulat mindenáron át akarja venni a hatalmat az amúgy egészen joviálisnak tűnő Kalapostól.
Ahogy a történet egyre inkább a Part problémái felé tolódik, úgy válik egyre hiteltelenebbé és kuszábbá. Addig az Alice in Borderland a maga fura, egyszerre lehangoló és izgalmas módján egészen nézhető volt, amíg a hősök a saját kis túlélésükkel voltak elfoglalva, különböző rejtvényeket fejtve meg és változatos fizikai akadályokon küzdve át magukat. Nyilván ez a vonal unalmassá válik egy idő után (a harmincnegyedik logikai feladvány és/vagy Super Mario jellegű ugrálós pálya után az ember inkább átkapcsol a híradóra…), váltani kellett tehát, de szerintem ez a váltás nem feltétlenül a legszerencsésebb irányba történt. A Part berendezkedése számomra teljesen megmagyarázhatatlan. Mégis mi a fenének gyűjtenék én kártyalapokat valakinek a véremmel és verejtékemmel, amikor 1. semmi nem garantálja, hogy akinek van egy pakli kártyája, azért eljön az Üdvhadsereg, 2. a főnök semmivel nem különb, mint én, ugyanúgy játszania kell a túlélésért, mint nekem, 3. a főnök és a sleppje a sztálini mintát követve az egyszeri jóskapistát ágyútölteléknek használja és legfőképp: 4. a főnök semmiféle pluszt nem biztosít az akolmelegen kívül, mert kaja-pia-társaság a városban amúgy mindenhol van. (Bónuszban, 5: Aki felszólal a főnök ellen, azt kinyírják).
A Part annyit tesz hozzá a történethez, hogy… hogy túl sok új helyszín bemutatása nélkül nagyobb számú újabb karaktert lehetett behozni. Ehhez képest nyolc epizód alatt a Nagy Háttér-rejtély megfejtése gyakorlatilag nullát haladt előre, pedig az tényleg érdekelt volna, ki tudja lézersugárral lelövöldözni a népet akár 25 emeletnyi vasbeton födémszerkezeten keresztül is, meg hogy hogy a fenébe szuszakolták be az egyik játékhoz a szegény fekete párducot az alagútba úgy, hogy azt senki nem vette észre. Az a kis halvány nyom, ami – mintegy véletlenül – előkerül az események sodrásában, természetesen hamisnak bizonyul, az évadzárás ennek megfelelően minden, csak nem felcsigázó vagy katartikus. Abba most a spoilerezés elkerülése végett nem mennék bele, hogy egy égből lövöldözős, halálos lézerkapus, teljes épületeket radikálisan a megadott célra átalakító játékot miért NEM lehet úgy megcsinálni, ahogy azt megpróbálták elhitetni bárgyú hőseinkkel.
További probléma, hogy az első évad vége felé az egyes epizódok egyre kevésbé „filmszerűek”. Ami képregényben, mangában simán elmegy, az mozgóképen már korántsem biztos, hogy működik (vagy ha igen, az olyan stílusbravúr, ami tévés keretek közt igen ritkán sikerül – ez sem az az eset). Nagyon gagyik például azok a próbálkozások, ahol az egyes szereplők háttértörténetét adják meg flashback-ek formájában – nem utolsó sorban azért, mert maguk a háttértörténetek is kimondhatatlanul elcsépeltek, annak az egynek a kivételével, ahol meglátásom szerint az egész politikailag kikorrektúrázott 21. század során most először sikerült a „társadalmi nem” kérdéskörét egy súlytalan és komolyan vehetetlen játékfilmben többé-kevésbé nézhetően megfogni. (Nem, véletlenül sem eredeti módon, csak a szokásosnál egy pöttyet talán kevésbé szájbarágósan).
Nem voltam elégedett az Alice fejleményeivel, és kissé mérges is vagyok, hogy az időmet nem töltöttem valami érdekesebbel (nem feltétlenül hasznosabbal, mert nem szeretnék még ennél is többet dolgozni…). A második évadra vetek majd egy óvatos pillantást, de hacsak nem csigázzák fel az érdeklődésemet valami eszement ütős első résszel, nem valószínű, hogy tovább kotorásznék ebben az üregben, mert nyúl már valószínűleg nincs benne, csak amit otthagyott.
