Van egy igen kurrens távol-keleti árucikk, ami a jelek szerint soha nem fog kimenni a divatból, ez pedig a „film az élőszereplős társasjátékról, ahol a bábuk levadásszák egymást”. Nyilván van a műfajnak nyugati megfelelője (Éhezők viadala, Halálfutam), sőt, előzménye (pl. Running Man) is, már ha a keleti nyitás kezdőpontját teljesen önkényesen a Battle Royale 2000-es megjelenésére tesszük. A nyugati poszt-apokaliptikus filmeknek régóta kedvelt témája a modern gladiátorjáték, ahol jobb sorsra érdemes mindennapi emberek (meg a Statham)(meg a Schwarzenegger) ölre mennek a köpedelem köznép szórakoztatására. A japán, koreai stb. filmek kevésbé finnyásak, a történetet többnyire jelen időben mesélik el, igen helyesen rátapintva arra, hogy a köznép a kalendáriumtól függetlenül hajlamos köpedelem módon viselkedni, ha biztos lehet benne, hogy ennek nem lesznek következményei, a téma egy másik variációjában pedig a hipergazdagok viselkednek köpedelem módon (szintén kalendáriumtól függetlenül). A Netflix, úgy tűnik, kifejezetten vevő az ilyen témakörben készült rövid sorozatokra (épp egy fél éve például ugyanitt értekeztem a relatíve kevésbé jól sikerült Alice in Borderland-ről, aminek még rajzfilmes koppintása is van, a Harc a toronyház tetején). A kínálat legújabb tagja a koreai Squid Game, mely magyarul Nyerd meg az életed címmel tekinthető meg.
A Nyerd meg az életed alaptétele sorjázatlan nyersfaék egyszerűségű: egy titokzatos szervezet beszervez többszáz totál leégett lúzert, hogy vegyenek részt egy társasjátékban, ahol baromi sok pénzt lehet nyerni. Mivel csupa olyan leégett lúzerről van szó, akik nem szoktak Netflix sorozatokat nézni, az illetők gondolkodás nélkül belemennek a dologba. Kisvártatva eljön értük a fekete autó, altatógázt fújnak rájuk, és amikor felébrednek, egy titokzatos teremben találják magukat. Mindenki kap szép számozott rabr… izé, egyenruhát, van kaja meg villanyoltás, ha akarom, börtön, ha akarom, leánykollégium, lényeg a lényeg, kissé szokatlan, de semmi több. Aztán a delikvenseket kivezénylik egy felnőttekre méretezett cukormáz színű játszótérre, ahol nagyon hamar kiderül, hogy ami bájos koreai gyermekjátéknak indult, az valójában életre-halára szóló harc, ahol a veszteseket arctalan egyenruhások tarkón lövik. Hat menetet kell kibírni, aztán dől a lé.
Nem lepődöm meg, ha a nyájas olvasó ehelyt lecsapja ezt az értekezést, mondván, hogy „na ilyet se láttam még háromszázszor”. Teljes mértékben egyetértek a nyájas olvasóval – valóban látott már ilyet háromszázszor, ha egy kicsit is fogékony az ilyen jellegű alkotásokra – a Nyerd meg az életed egy kicsit mégis más. Nem annyira más, mint ahogy azt a lelkendező nemzetközi és hazai kritikák megpróbálják velünk elhitetni, mert a fő hangsúly (a szórakoztatás jegyében) 95%-ban itt is azon van, hogy milyen ötletes módokon lehet sok-sok embert kinyírni nagy, fröcsögő vérszökőkutakkal és hasonlókkal, és a szereplőket is mind-mind láttuk már, legalábbis ha valamennyire követjük a keletről érkező mozgóképes termékeket a maguk specifikus népmesei karaktereivel. De azért egy kicsit mégis más.
A főszerepet természetesen a gügye fiatalember (Lee Jung-jae), mint univerzális közönségkedvenc viszi, akiről Senki Nem Gondolná, Hogy (Mi Azért Persze Tudjuk, Hogy). Nyilván van nagyon gonosz gengszter (Heo Sung-tae), nagyon vékony-nagyon hallgatag-nagyon profi csaj (Jung Ho-yeon), totál menthetetlennek tűnő rozoga öreg bácsi (Oh Yeong-su), simulékony kétszínű jóbarát (Park Hae-soo) és nemesszívű rendőr (Wi Ha-joon) is (utóbbi története valamiért engem a Little Nightmares című japán számítógépes játék egyes pályáira emlékeztetett).
Ezek a klasszikus figurák azonban valamivel árnyaltabbak a szokásosnál. Nem állítom azt, hogy a feldobott háttértörténetek valami egetverően újszerűek lennének – de legalább vannak. Mindenkiről szépen elmagyarázzák, hogy hogyan lyukadt ki azon a ponton, hogy önként és dalolva legyilkoljon másokat némi pénzért (viszont azért annyira nem májer a történet, hogy a miértek miértjeit is bemutassa, vagyis nem tudjuk meg, hogy a szerencsejátékos miért lett szerencsejátékos, a csaló csaló, a lelketlen gengszter lelketlen gengszter, de mondjuk nem is lenne szerencsés túl mélyre ásni, senki nem azért ül le hentelős sorozatot nézni, hogy ötpercenként jöjjön a pszichológus néni a lézerpointerrel.) Azt is ügyesen viszi végig a sorozat, hogy ki hogyan változik meg a rettenetes stressz hatására, ahol a stressznek a véres mészárlásnál is kellemetlenebb forrása, hogy a résztvevők bármikor hazamehetnek – ha a többség demokratikusan úgy akarja. Kedves gesztus az alkotók részéről, hogy a legfőbb főszereplőnek vannak kimondottan szemét húzásai is. (A leggonoszabb gonosznak nincsenek jófej húzásai. Ennyire azért nem rúgják fel a hagyományokat). Üdítően újszerű az is, hogy a börtönőrök, vagyis a játékfelügyelők mindennapjaiba is bepillantást nyerhetünk. A karakterek bemutatása makulátlan egyensúlyban van az akciózással – ezt az arányt ritkán sikerül ennyire eltalálni. A koreai színészek – akiknek a túlnyomó többsége egyben modell is, ami nyugatabbra azért elég szokatlan – részint nagyon szerethetőek, részint nagyon furák, a maguk iszonyúan eltúlzottnak tűnő gesztusaival. Ezt az alkotást is érdemes eredeti nyelven (persze felirattal) megtekinteni– valahogy a számunkra igen különös lejtésű nyelv hallatán az operaszerű arckifejezések azonnal a helyükre kerülnek.
Nagyon érdekesek a koreai mindennapok, még ha ezen a vonalon nem is kapunk túl sok információt (mondom, azért a fő látványosság csak a vérszökőkút marad). Kissé (nem kissé…) nyomasztó, hogy élőknek és holtaknak egyaránt rettegniük kell a mindenhol jelen lévő szervkereskedőktől, és nem kevésbé nyomasztó a fényes nagyvárosok gyökereit rohasztó szegénység és eladósodás. Ha nincs a sorozat, az életbe meg nem tudom, micsoda infláció van Dél-Koreában – a nyeremény valami csillió milliárd pénzegység, mégsem kapja fel senki a fejét, hogy „de hát annyi pénz tuti nincsen is”. Még egy-egy pakisztáni és észak-koreai illegális bevándorló is helyet kap a hősök közt a maga speciális bánataival, amire szerintem szórakoztatási céllal készült koreai filmben még nem volt példa.
A Nyerd meg az életed mélységét és mondanivalóját tekintve nem üti meg a Kocka szintjét, viszont nagyon jól megírt, nagyon nézhető, nagyon szépen meg van csinálva. Az utolsó epizód parádés, úgy zárja le a sztorit, hogy közben a lehető legelegánsabban a folytatásnak is lehetőséget hagy. A műfaj szerelmeseinek mindenképp ajánlott, a kisonoka vasárnap délutánját inkább ne ezzel dobjuk fel.
