Szóval az van, hogy aki csak egy kicsit is belelát(ott) már egy valódi nyomozásba, az pontosan tudja, hogy a Clickbait első része – már ami a rendőrséget illeti – úgy, ahogy van, bullshit. Egyébként is jellemző a Netflix új sorozatára, hogy a komplett rendőrséget retardált, inkompetens bandaként mutatja be, de van valami idegesítő abban, hogy ezt kb. az utolsó részig komolyan is veszi. A nyitányban ábrázolt húg pedig úgy tudja megemelni az ember vérnyomását, hogy észre sem veszi, csak amikor sziszegve ki akarja kapcsolni az egészet a sunyiba. Most szólok: ne!
A Clickbait ugyanis remek sorozat. Persze azért vannak hibái, de tekintettel a már sokszor megénekelt médiatúltengésre, a mezőny egyik értékes darabjának bizonyult. Már ha csak a fenti eseményt nézzük, kiderül: nemcsak azért működik, mert jó a sztorija, hanem mert a karakterek kidolgozottak (de legalábbis konzisztensek), ezért akár észrevétlenül is képesek reakciókat kiváltani a nézőből. Márpedig ha túl tudunk jutni az egyszerű ellenszenven, észrevesszük, hogy az első néhány epizód csak bemelegítés, a feszültség exponenciálisan növekszik, a történetről egyre érdekesebb morzsák kerülnek elő, a megfejtést pedig szépen eldugták a sorok között.
Történt ugyanis, hogy Nick Brewerről (Adrian Grenier) egy szép napon megjelenik egy érdekes videó: összevert ábrázattal táblákat tart fel, melyek tanúsága szerint nőket bántalmazott, sőt, meg is ölt egyet, és ha a videó eléri az 5 milliós nézettséget, Nick élete véget fog érni. A felvétel önálló életre kel, első körben Nick húga, Pia Brewer (Zoe Kazan) szemszögéből nézhetjük végig az első reakciókat, a hirtelen sokkot, majd a felismerést, hogy Nick tényleg nincs meg.
Azért abban egyetérthetünk, hogy ez az ötmilliós nézettségi szám nem olyan durva egy olyan világban, ahol a virális tartalom pillanatok alatt képes ezt elérni, így adott volt, hogy a nyolcrészes sorozat nem állhat végig abból, hogy a szereplők reszkető térdekkel figyelik a számokat. A Tony Ayres és Christian White alkotta forgatókönyvíró-páros munkájaként született meg az a struktúra, ami ezt az izgalmi vákuumot igyekezett betölteni: minden résznek saját főszereplője van, akinek a szemszögéből láthatjuk az újabb eseményeket, összefonva néhány visszaemlékezéssel, amik mindig egy kicsit közelebb visznek a megfejtéshez.
A Clickbait így tulajdonképpen egy filmes napló egy néhány napos eseménysorozatról. A második rész főszereplője Roshan Amiri nyomozó (Phoenix Raei), a harmadiké a feleség, Sophie Brewer (Betty Gabriel), akit korábban az Upgrade Cortez nyomozójaként láthattunk. Az ügy sajátossága és a nyomozás mindenre kiterjedő volta miatt lesz még szó összetört szeretőről, szemét riporterről, elkeseredett bátyról, de nem marad ki Nick nagyobbik fia sem. Az utolsó részig lehet találgatni, hogy vajon mi van, mert szerencsére nem lehet azonnal kitalálni, hogy ki és miért áll a dolgok mögött. Legalább háromszor lőttem mellé az utolsó rész előtt, pedig tényleg minden lehetséges/értelemszerű/várható stb. lehetőséget számba vettem.
Spoiler nélkül túl sokat nem lehet elmondani a Clickbaitről, de azt mindenképp, hogy érdemes nekifutni. Nem is hosszú, a felétől biztosan magával sodor, lehet rajta izgulni, jól fel van építve, a színészek is jól mozgatják a figuráikat. Élvezetes minisorozat, amit nem csak a hardcore netflixesek fognak gyorsan lezavarni.
