A január 13-án megjelent hat részes japán sorozat, vagyis Az újságíró nem a semmiből került a képernyőkre, és mivel Netflix feldolgozás, sejthetjük, hogy nem is egy jelentéktelen alkotással kezdtek foglalkozni. A The Journalist egy 2019-es film, melyet a 2017-ben azonos címmel megjelent könyv ihletett meg, most pedig sorozat formájában is megjelent. Az alkotás Japánban számos díjat és elismerést kapott, azonban az sokat elmond a film sikeréről, hogy míg a Rottan Tomatoes oldalán a kritikusok által 100%-os az eredmény, a nézők részéről még egy szavazat sem érkezett. Ez vajon mit jelent és ki tudták-e küszöbölni a hibát a sorozatban?
Röviden: nem.
Az első probléma magában a történetben van. A sztori szerint egy újságíró megpróbál egy politikai csalást leleplezni, nem sok sikerrel, ám miután több, a bűncselekményben résztvevő ember is komoly szenvedéseken megy át végre úgy tűnik, hogy valamelyest talán mégis számon tudják kérni a kormányt. Ez a történet önmagában egész jó filmalapnak tűnik, ám sorozathoz, már talán kicsit kevés és ez meg is látszik. Sok jelenet feleslegesen hosszú volt, sokszor inkább vonatottnak, lassúnak érződött az egész, ami valójában a politikai vonalból is eredhet. Ez önmagában egyébként nem lett volna probléma, hiszen ebben a hosszas várakozásban, amikor nem tudjuk, hogy mi fog történni, van egyfajta feszültség. Ha ezt sikeresen fenntartották volna, akkor egy igazán remek első évadot zárhattak volna, ugyanis az utolsó három rész egészen izgalmasra sikeredett. Voltak feszült pillanatok, érzelmek, tudtunk érezni empátiát a karakterekkel szemben, lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy mikor árulja el Ryo bárkinek a féltve őrzött titkát.
A második probléma, hogy a harmadik-negyedik részig nincs központi ember, akivel azonosulni tudnánk, vagy csak éreznénk, hogy ő a történet hőse. Egyértelmű, hogy Ryo válik a sorozat második felében a központi alakká, de előtte ki volt az? Anna Matsuda az újságírónő, akinek nem sikerült túl sokat megszólalnia, vagy mesélnie magáról az első részekben? Kazuya Suzuki, akinek fájdalmas bűntudatát és félelmét látva megmozdul bennünk valami? Valahogy megfoghatatlan a dolog és mivel az első három részben annyira jelentéktelen szereplőként állítják be a pályaválasztás előtt álló Ryot, hogy láthatatlanul és kicsit érthetetlen módon válik ő a főhőssé. Pedig a történet valójában nem is róla szól. Ennek ellenére üdítő a története, de úgy érzem kaphatott volna nagyobb szerepet a gyászóló feleség vagy a politikus Murakami, az egész balhé megindítója.
Ezek azonban ne tévesszenek meg senkit. Igaz, azok, akik látták a Spotlight című filmet és valami hasonló élményre számítottak elképzelhető, hogy csalódni fognak. Ám a sorozat bármennyire is vonatott néhány helyen érdekes és fontos képet mutat a világunkról. Szinte egy korrajz a mai politikáról, társadalomról és leginkább az újságírásról. Sok helyen pontosan emiatt elgondolkodtat, merre is tart a világ. Sőt arra is fényt vetít, hogy a társadalom miként hagyja figyelmen kívül azokat, akik sokszor csupán a befolyásos emberek eszközei. Ami pedig szupernagy pirospont, hogy még a jelenleg is zajló járványt is behozták a sorozatba. Igaz, csak a kezdeti állapotokat láthatjuk, de már az akkori helyzet is aggasztó hatást gyakoroltak a társadalomra és gazdaságra.
Egy rövid gondolatot szeretnék arra szánni, hogy miként mutatják be az újságírókat a sorozatban. Vannak, akik a hírt hajhásszák és gyártanak, gyártanak folyamatosan, vannak, akik pedig lélekkel dolgoznak, hogy a világ meghalja, amit meg kell. Manapság sokaknak az a véleménye, hogy féleszű bölcsészek okoskodnak a billentyűzet felett és ez elkeserítő, mert sokszor okkal mondják ezt. Sok olyan újságíró van, mint a sorozatban az érzéketlen, gyászoló nőt zaklató férfi, de sokan vannak, akiket bedarált a modern rendszer, a folyamatos hírközlés. De szerencsére még vannak olyanok is, mint Matsuda vagy Ryo, aki szeretné, hogy rajtuk keresztül a kisember is hallathassa a hangját, hogy változzon a világ, valami jobb felé. És ez a sorozat sokaknak reményt adhat, hogy ilyen emberek mindig lesznek és mindig küzdeni fognak az igazságért. Ezért fontos, hogy bár kritikával, de mégis tisztelettel olvassuk, amit olvasunk.
A film képi és hangi világa egyébként a Netflixhez hűen kimagasló. Gyönyörű, lassú képeket láthatunk Japánról, de minden más képi megoldás is jó volt. A sötét-világos, hideg-meleg színekkel jól játszottak, hogy a feszültséget és az enyhülést szimbolizálják. A politikai jelenetek legtöbb esetben hideg és sötét árnyalatban mozogtak, míg a családi és személyesebbek sokkal melegebb hangulatot árasztottak. A hanggal szintén jól játszottak, a csönd jelenségét mindig kihasználták, talán néha kicsit túlzásba is estek. A drámai zene, ami egyben az intró is megmosolyogtató volt néha. Az évad negyedik részének vége a vágásokkal, a rövid mondatokkal és a zenével kicsit túlzás lett, amitől szappanopera hangulata lett az egész záró jelenetnek, miközben valóban komoly és fontos dolgokról volt szó. Ettől eltekintve a zenei aláfestések is tökéletesen hozták az egész sorozat hangulatát.
