A címben mindjárt két sorozatcím is szerepel, örömmel zavarom össze tehát az olvasót egy harmadikkal: szigorúan a saját, külön bejáratú véleményem szerint a téridő-kapus sorozatok etalonja a német Dark (Netflix), amely mind a világépítés, mind a történetvezetés és feszültségfokozás, mind karakterek és kapcsolataik ábrázolása terén szinte hibátlant alkotott. (Eltekintve a nagydózisú energiaital-bevitel nélkül szinte követhetetlen záró évadtól.)
Az Amazon – számomra kissé homályos logikával – néhány héten belül két gyakorlatilag azonos témájú, bár eltérő hangulatú Dark-klónt tálalt fel a kedves nézőknek, melyek azt a minimum érdekes kérdést boncolgatják, hogy mi történik az amerikai átlagnyugdíjassal, ha a kertje végében talál egy más világokba vezető átjárót. Az egyikben egy igencsak fickós agg kovboj a főszereplő, a másikban egy irodalomtanár néni és egy asztalos bácsi. Az egyik harsány, nagyívű, iszonyú nagyot akar mondani és épp csak kezet nem csókol saját magának a fantasztikus csodálatosságáért, a másik kedves, emberközpontú és visszafogott. Az egyik az Outer Range, a másik a Night Sky.
Míg a wyomingi cowboy (Josh Brolin) egy szép napon egy feneketlen lyukat talál a ranch egyik távoli szögletében (aztán apránként kiderül, hogy ez nem is okozott akkora meglepetést az öregnek, mint elsőre gondolnánk), a nyugdíjas illionoisi házaspár (J. K. Simmons és Sissy Spacek) már évek óta tud a pincéjükben lévő dimenziókapuról, ahol egy ismeretlen bolygó égboltjában gyönyörködhetnek, ha épp nincs semmi a tévében. A cowboy és a házaspár családja egyaránt tragédiákkal és feszültségekkel terhelt, melyek apránként bontakoznak ki előttünk, ahogy a szépkorúak lazán beintenek a természetfelettinek.
Mindkét sorozat a tűrőképességem határán egyensúlyozva vontatott, megengedve természetesen, hogy nyugdíjas főszereplőkkel ritkán csinálnak fergeteges, túlpörgetett ritmusú akciófilmeket, és a merengés egy adott kor felett az élet természetes velejárója. Amíg viszont a Night Sky legalább eljut valahova a maga kontinensek szétválását idéző tempójában, az Outer Range gyakorlatilag helyben jár, de ott aztán hatalmasakat dobbant a lábával. Utóbbiban a legelső perctől a legutolsóig terjedő több mint 8 órában gyakorlatilag semmi, de semmi nem derül ki a lényegi kérdésekkel kapcsolatban, eltekintve attól, hogy valahol a vége felé lerántják a leplet arról az ilyen filmekben kötelezőnek számító, egy időben két példányban jelen lévő karakterről, akiről amúgy kb. a harmadik rész után bántóan nyilvánvaló volt, hogy ő lesz az. (A Dark ezt a katarzist azért jóval elegánsabban adagolta).
A Night Sky sztorijának igazándiból csak az egyik fele működik: ahol Néni, Bácsi és Szomszéd (utóbbi egy igazság szerint eléggé felesleges és irritáló karakter) dimenziókapuhoz való viszonyát elemzik, de ezt is inkább a színészi játék, mintsem a briliáns történet adja el. A titokzatos jelenség mögött felsejlő titokzatos társaság és annak minden konfliktusa fájóan sablonos, és igazság szerint dögunalmas, pedig azon a vonalon lőnek is meg hasonlók. Mondjuk, ha valaki nem akarja az egész sorozatot végignyűglődni, annak bátran ajánlom a Juan José Campanella által rendezett első részt, ami a filozofikus sci-fi legjavához tartozó gyöngyszem, és a folytatás nélkül, önmagában is megáll.
Josh Brolin kiválóan alakítja a kőből faragott arcú (és hasonló műszaki eljárással készített szívű) cowboyt, a Nyugat nemes hagyományainak utolsó szűkszavú őrizőjét. Az ő játékán tényleg nem múlik semmi. Jó és hihető körülötte a család is (főleg a famíliát vasmarokkal összefogni igyekvő, macsó vadnyugati férfiak hülye húzásait kétségbeesetten korrigálni próbáló mama, vagyis Lili Taylor), de a karakterek viszonyai a fővonal döglődése miatt nagyon nehezen állnak össze. (Pedig nincsenek is sokan, pl. a Darkkal összehasonlítva, ahol az alkotók rengeteg idősíkon egyszerre dolgozva hátborzongató eleganciával szövögetik vagy három tucat főbb szereplő elképesztően komplex kapcsolati hálóját). Az Outer Range koncepciója addig oké, hogy maradjon csak a hardcore időutazás az életképtelen sci-fi rajongó kockák ópiuma, helyezzük inkább előtérbe a családi drámát, a generációk konfliktusát, a könnyfakasztóan csodálatos tájakon hagyományőrző tevékenységeket folytató öregek és a büdös nagy semmiből a városba vágyó fiatalok, vagyis az amerikai álom és az amerikai valóság közti feszültséget. De akkor, könyörgöm, helyezzük. A szociológiai eszmefuttatásba az időkaput, mint izgalmas, többjelentésű motívumot bele lehet szuszakolni. Az iszonyatosan rosszul animált időutazó beszélő medve bármiféle konkrét magyarázat nélkül azért kicsit sok. A kedves mackó meg az ő halott gyermeke (a kulcsfontosságú jelenetekben kivétel nélkül mindig, időnként sajnos elég röhejes módon felbukkanó bölénnyel egyetemben) nyilván nagybetűs SZIMBÓLUM. De az Outer Range úgy igyekszik szimbolista lenni, mint a lánglelkű költő, aki bemegy az művészboltba szimbolát venni (részleges copyright by Rejtő Jenő).
A seriff például egészen érdekes karakter is lehetne, ha az alkotók nem próbálták volna meg erre az egy szerencsétlenre ellőni az összes PC puskaport. A seriff ugyanis nő, indián és leszbikus (tényleg csak azon csodálkoztam, hogy ezek mellett mondjuk nem autista vagy kerekesszékes), amivel sem külön-külön, sem egyszerre nincs gond, ha a történethez bármelyik, bármilyen formában hozzájárul. De nem járul. Százegyedik háttérvonalként fut a helyi tök érdektelen seriffválasztás, néha megjegyzik, hogy hajjajaj, de nehéz is egy nőnek/indiánnak/leszbikusnak helyt állni itt a nagy amerikai prérin, de kb. ennyi.
J. K. Simmons Night Sky-ban nyújtott színészi teljesítménye gyakorlatilag egyedül elviszi az egész sorozatot a hátán. Csodálatos élmény például, ahogy Simmons a flashback részekben mindössze néhány apró gesztussal és mozdulattal megfiatalodik, de olyan hatékonyan, hogy először fel se tűnt, hogy a gyengébbek kedvéért több hajat tettek rá, meg kicsit elkenték a ráncait. Sissy Spacekkel (akinek a karaktere a „szeretni valóan robbanékony, bár teljesen irracionális nő” motívumra van felépítve, helyenként inkább többé, mint kevésbé idegesítően) rengeteg érzelmi húron játszva teljesen hiteles párt alkotnak, minden egyes jelenetük díjat érdemelne. A Johnny Depp hasonmásverseny győztesének szerepében Chai Hansen ugyanakkor valahogy nem elég meggyőző, mint titokzatos, nem feltétlenül jó szándékú téridő-utazó. Az idős pár öngyilkos fia és annak lánya által képviselt vonal csak ballaszt, egyetlen említéssel fel lehetett volna dobni az öregek folyamatos szomorúságának hátterét.
Mindkét sorozat igényesen van fényképezve, ezen a téren az Outer Range a bombasztikus wyomingi tájakkal és az időalagút menő effektjeivel nyilván viszi a pálmát (de az már említett hiperbéna CGI medvével valahol le is ejti szegény cserepes növényt). Ami a zenét illeti, az Outer Range bátrabban kísérletez, egészen lenyűgöző a merészség, ahogyan a zenei korszakokat és stílusokat keveri, miközben a Night Sky-ban egyszerűen csak elhangzik néhány jó szám.
Az Outer Range második évadát nem vagyok hajlandó megnézni, menjenek a fenébe a záró epizódjukkal együtt. A Night Sky évadzárója, ha katartikusnak nem is, de egészen érdekesnek bizonyult (még ha voltak is giccsbe hajló jelenetei), az első és az utolsó rész közti hatot meg majd elfelejtjük, miközben fennhangon tűnődünk azon, hogy miért pont nyolc rész az etalon a tévésorozatoknál, mikor a legtöbbjük mondjuk négyben simán lerendezhető lenne.
