Előzetesen érdemes megjegyezni, hogy a film jó. Sőt, kiváló. De nem mindegy, hogy ki ül be rá, mert akár csalódást is okozhat. Méghozzá atomi csalódást.
A Nolan által írt és rendezett film alapjaként a 2005-ben megjelent Kai Bird és Martin J. Sherwin által fémjelzett “Amerikai Prométeusz” című életrajzi könyv szolgált. Nolan alkotói szabadságát kihasználva vett ki részeket a műből és egészítette ki azt saját kutatásaival, hogy a Manhattan Terv vezetőjének olyan élénk és sokrétű portréját vihesse vászonra, mely emlékezetes és méltó tisztelgés a XX. század egyik legmeghatározóbb embere előtt.
A film pedig maradéktalanul teljesíti ezeket az elvárásokat. Részletes és élénk képet fest Oppenheimer korai karrierjéről, politikai nézeteiről, szerelmeiről, és viszonylag gyorsan juttatja el a nézőt addig a pontig, amikor megbízzák a Los Alamosban létrehozott projekt vezetésével. Innentől meglehetős pontossággal kísérhetjük figyelemmel a tudósok versenyfutását az idővel, a világháború és a politika által rájuk kényszerített nyomást, melynek árnyékában egyre keményebben dolgoztak azért, hogy létrehozzák az emberiség egyik lenagyobb és egyben legszörnyűbb tudományos eredményét.
Találkozhatunk Szilárd Leóval, Teller Edével, Heisenberggel, Einsteinnel, Bohr-al és sok más Nobel díjassal. Felvonul előttünk a tudományos világ színe-java. És ezzel párhuzamosan találkozhatunk a kort meghatározó politikai áramlatokkal és légkörrel is. Ennek apropója, hogy a világ egyik leghíresebb emberét – mint annyi sok tudóst és művészt – sarokba szorította, meghurcolta és megalázta a 40-es és 50-es évek antikommunista hisztériája és tudományos féltékenysége.
Nem árulunk zsákbamacskát, ha egy egyszerű megállapítással foglaljuk össze a film két fő motívumát: Oppenheimer és az atombomba. Oppenheimer és a vizsgálóbizottság előtti meghallgatás. A két sík képileg is elhatárolódik egymástól. Amikor a meghallgatást és politikai boszorkányüldözést látjuk, akkor a kép fekete-fehérre vált. Amikor Oppenheimer életéről van szó, akkor jelennek meg a színek. De az összefüggések itt nem állnak meg. Villanásszerűen látunk képeket Oppenheimer belső világából, tudatának mélyebb rétegeiből, sőt, néha más szereplők képzeletének „kameraállásából” is megszemlélhetjük a világot. Ezek a kis torzulások váratlanul jelennek meg, és kissé áthangolják, személyessé teszik a történéseket. De mindez csak epizódszerű, és mintha találomra lenne meghatározva, hogy kit részesít előnyben a rendező további belső színek kidolgozásával. „Epizódszerű”, juthat eszünkbe a kifejezés, ahogy ugyanez a szó jelenik meg akkor is, amikor a műfajtól (hiszen ez mégis csak egy életrajzi film) egészen szokatlan váratlansággal jelennek meg addig nem feltételezett meztelenkedések. Nem mintha nem lenne helyük a történetben, csak furcsa módon bukkannak fel. Azonban mindezt be lehet tudni Nolan mindig is jelenlévő titkos utalásainak, rejtett üzeneteinek. Hagyjuk is ott őket. Ettől nem lesz rossz egy film. Ahogy a színészi játék is magas színvonalat produkál. Cillian Murphy Oppenheimerebb, mint maga Oppenhiemer, Robert Downey Jr. iszonyatosan gonosz, Matt Damon pedig jól játssza immár nem először a katonát. Mindenki remekül teljesít.
Ahogy a képi világra sem lehet panasz. Remek színek, csodás operatőri munka. Azonban a sok felsőfok között meg kell jegyezni, hogy mindez nem igazán teszi naggyá a filmet. Akárhogy is csűri csavarja Nolan, ez egy „sima” életrajzi film marad, még akkor is, ha a téma – elpusztíthatjuk a világot a tudásunkkal – hatalmas. Akkor is, ha szurkolunk Oppenheimerért a meghurcoltatását tárgyaló jelenetek alatt (minden bírósági filmen szurkolunk, semmi újdonság). Nem lép ki a jóból és nem indul el a felejthetetlen felé.
Hogy miért?
Mert ez a film részben az amerikai politikáról szól. Aki nem mélyedt el benne, annak semmit sem mond az AEC (Atomic Energy Committee) vagy a Mccarthyzmus. Ahogy részben az atomfizikáról is szól. Mi a különbség a fúzió és a hasadás között, és mi köze van ezeknek az atombombához?
De ami a legfontosabb: nagyon-nagyon kell szeretnünk az életrajzi filmeket és különös érdeklődést kell mutatnunk Oppenheimer életével kapcsolatban. Ha ezek nincsenek meg és véletlenül túl későn, vagy egy komolyabb ebéd után ülünk be a 180 perces filmre, akkor komoly kockázata van annak, hogy egy kis szundikálással kimarad néhány jelenet. És ezt nem fogja megzavarni a látvány, mert a jelenetek döntő hányada szobákban zajlik beszélgetéssel, tudósokkal, vagy minimális szexel. Van ugyan néhány látványos új-mexikói préri, de ennyi, slussz és passz. Nincs túl sok atombombarobbanás. Spoiler: egyetlen egy van, az sem tart sokáig. Nagy a hang és persze borzongató a látvány, de legyünk őszinték: semmi különös. Aki IMAX-ra ül be, annak tényleg nagyon kell szeretnie Nolant, hogy ne érezze kirabolva magát, mert a film (a kísérleti robbantást leszámítva) egyetlen egy jelente sem kíván meg akkora vásznat. Az IMAX-ra forgatás minden egyes másodperce kidobott pénz volt és értelmetlen nagyzási hóbort. Az Oppenheimer nem kalandfilm. Egy korrekt életrajzi alkotás sok-sok szűk szobákban lezajlott beszélgetéssel. Ha kimaradt volna az egyetlen bumm, akkor akár egy nagyobbacska televízión is hasonló élményt nyújtott volna. De persze nem rossz élményt, sőt, maradandót, ha valaki szereti az életrajzi filmeket, és a bírósági (jellegű) történeteket.
