Mikor az emancipáció, pláne a feminizmus még a fasorból is alig-alig látszott, volt ez a Mary Shelley polgári nevén Mar Wollstonecraft Goodwin nevezetű asszonyszemély, aki mindössze 18 évesen megalkotta minden idők egyik legikonikusabb rémtörténetét, a Frankensteint. Furcsálltam is, hogy miért nem vitték vászonra a történetét, pedig az életét feldolgozó film az épp aktuális nőktől-nőkről-nőknek divathullám egyik legkézenfekvőbb darabja lehetett volna, nem is elsősorban a Frankenstein miatt, hanem azért, mert Mary Shelley élete önmagában is roppant érdekes.
Mary Wollstonecraft Godwin az 1700-as évek végén született, és bár az édesanyja a szüléssel kapcsolatos komplikációkban meghalt, mégis komoly szellemi örökséget hagyott a lányára, akit nem ismerhetett: az elsők között volt, aki filozófusként a női egyenjogúság kérdésével azt a bizonyos fasort megrohamozta. Apja szintén filozófus volt, és szabad gondolkodásra nevelte lányát, egy közmondásos Gonosz Mostoha (vagy legalábbis nem túl kedves új feleség) árnyékában. Mary mindössze 16 évesen ismerte meg Shelleyt, aki akkoriban már ismert költőnek számított, és azzal együtt megszökött vele, hogy a férfi nem csak költő, hanem sajnos házas is volt. (Velük szökött Mary mostohatestvére, Claire is, ami enyhén szólva érdekes viszonyokat teremtett hármójuk között.) Mindenki és mindenhol kötelességtudóan utálta őket, amin valahogy nem sokat dobott az, hogy Shelley feleségének öngyilkossága után hivatalosan is összeházasodtak. Egy ideig folyamatosan menekültek a hitelezőik és hasonló kellemetlen realitások elől. Több gyermekük meghalt. Egy darabig Byronnál, a költőóriásnál is laktak, mondhatni erotikusan fülledt körülmények közt, ennek az időszaknak a gyümölcse volt a Frankenstein, mely egy félig-meddig tréfás irodalmi verseny eredményeként született (a verseny másik eredménye a szintén Byronnál vendégeskedő John William Polidori által írt Vámpír lett, egy másik halhatatlan franchise alapja). Szóval volt ott minden, elég alapanyag akár harminc filmhez is. Már csak az a kérdés, hogy ebből ez az egy film mit tudott kihozni.
Részint elég sokat, hiszen lelkiismeretesen ledarálják nekünk az egész történetet, egészen a Frankenstein megjelenéséig. A szegény árva Mary (Elle Fanning), aki naphosszat csak a könyveket bújja, és Claire (Bel Powley) a butácska, de szabadságra vágyó mostohatestvér – pipa. Shelly, a szívtipró nőcsábász költő (Douglas Booth), aki csak a mának él és mindkét végén égeti a nőket – pipa. Byron, az élvhajhász zseni (Tom Sturridge) – pipa. Folyó ügyek, folyó bor, időnként még folyó vér is – pipa. Ami nem pipa, hogy ezeknek a rettentően érdekes, a maguk korában forradalmian újszerű gondolatokat képviselő, polgárpukkasztó, ugyanakkor a leghétköznapibb emberi problémákkal is küzdő embereknek az életéből a forgatókönyvíró Emma Jensen és a rendező Haifaa al-Mansour (aki nem mellesleg az első szaúd-arábiai női filmrendező, és Wadjda című filmje számos díjat és elismerést besöpört) mégis mi a fenét akart kihozni.
Eleinte azt hittem, hogy a lehető legnyilvánvalóbb pillanatokban bevágott, oly szépen és szabadon szárnyaló madáracskák, a gigant tájképek (a készlet vízesést is tartalmaz), az elsöprően hömpölygő iszonyúan nyálas zene valamiféle félig vicces fejbólintást jelentenek pl. a korai Frankenstein filmek, vagy a vad romantikus irodalom korszaka vagy valami hasonló előtt. De a fejbólintás csak nem akart elmúlni, a giccstömeg már a légzőnyílásoknál kavargott, az értékelhető mondanivaló meg csak nem jött. A legnagyobb problémát valószínűleg az jelentette, hogy az egyébként kiváló színészek, pazar ruhákban és makulátlan díszletek közt EGYETLEN épkézláb szót nem tudtak kinyögni. Mindenki ismeri a „Mondatok, amik csak a Szeszélyes évszakokban hangozhattak el” jellegű internetes gyűjteményeket. A Mary Shelley egy ilyen kétórás gyűjtemény, és nem azért, mert valaki elbaltázta a magyar feliratot – angolul is kínkeserves. Az ilyen szinten sántító (és nyilvánvalóan tévedésből, és nem játékosságból vagy mondanivalóval terhesen sántító) verbalitás megöl mindent, ami egy életrajzi filmnek értelmet adhatna: szerelmet, szenvedélyt, gyűlöletet, intrikát…. megöli még a halált is. Leírva valószínűleg jól néztek ki a dialógusok, de eleven ember a filmben elhangzó bombasztikus dolgokhoz hasonlóakat akkor se mond, ha maga Byron nyújtja át neki a dugig töltött ópiumos pipát.
Nem lenne ezzel gond egyébként, ha a rettenetes (bár nyilvánvaló jó szándékkal íródott) párbeszédek végül is egy olyan filozófiaórába torkollnának, amire ugyan senki sem számított, mikor belépett a vetítőterembe, de ha már így esett, hagyja, hogy a bölcselkedés magával ragadja. A Mary Shelley nagyon izgalmas kérdéseket vet fel az egyén felelősségéről, szabadságáról és szabadosságáról, arról, hogy ha adott alapterületen egynél több ember alkot társadalmat, létezhet-e függetlenség és szabad akarat. Ezeket a kérdéseket viszont sajnos nem járja körbe és nem fejti ki. Egyik-másik szereplő jól látható nekifutásból, szappanoperába és/vagy “későbarokkjézusos” festményre illő grimaszt vágva néhány percre felbuzdul lélektanilag, aztán mintha mi sem történt volna, vánszorog tovább a történet a semmiből a nagy büdös semmibe, hogy klasszikusokat idézzek. Mire eljutunk odáig, hogy rá lehetett-e írni 1818-ban egy horrortörténet fedlapjára szerzőként egy nőt, már csak legyintünk, hogy kit érdekel.
