Sosem voltam vallásos. Világ életemben racionális embernek tartottam magam. És mindig csodáltam, sőt talán kicsit irigyeltem is azokat, akiknek nem esik nehezükre hinni. Persze én is naponta megnyitom a TopJoy app-ot a telefonomon és kívánok valami szépet a gyertyafújás előtt, de feltétel nélküli hit valamiben, ami nem kézzel fogható, érzékelhető vagy bizonyítható, az igenis rendkívüli és nem mindenkinek adatik meg. Nekem például nem. El is gondolkodtam a film megnézése előtt, hogy én miről beszélgetnék Istennel, ha alkalmam nyílna rá. Lehet, hogy ha leírnám mire jutottam, az érdekesebb lenne, mint Perry Lang filmje. Nem azért, mert felülmúlhatatlanul zseniális gondolataim vannak, hanem inkább azért mert, ha bárki belebotlana az öregbe – vagy öreglányba, ugyebár! S ezt most nem az elmúlt évek gender trendje miatt írom. Hanem mert a Dogma óta meg vagyok róla győződve, hogy igenis Alanis Morisette az Isten – és háromszor fél órát beszélhet vele, biztos vagyok benne, hogy az nem így zajlana.
De kezdjük az elején. Adva van egy teológus újságíró, aki megjárta Afganisztánt. Természetesen keresztény – közhely ALERT – mert hát lássuk be, ha valaki találkozhat Istennel, az csakis egy tisztességes, amerikai, fehér, hithű keresztyén fiatalember lehet. Romokban a házassága és nyomasztják a háborús emlékei, de ő mégis egy veterán társának keres megbízható szakembert a PTSD (poszttraumás stressz szindróma) kezelésére. Felebaráti szeretetből csillagos ötös!!! Egy átlagosnak látszó reggelen kapcsolódunk be. De mi ugye tudjuk, hogy ha itt vagyunk, akkor ez nem EGY reggel, hanem AZ a reggel. Az a reggel, mikor minden megváltozik. Paul képtelen megbeszélni bármit is a feleségével, s inkább elindul a találkozóra az interjúalanyával, és mindemellett fogalma sincs róla mi vár rá az elkövetkezendő három napban. Sodródik az eseményekkel, mintegy a megoldást várva, de nem keresve.
Ez idáig még érdekes is lehetne, de ami izgalmas és megfelelően feszes tud lenni egy 45 perces sorozatepizódban, az másfél órában igen ritkán működik. Márpedig, ha megnézzük Perry Lang munkásságát, látható, hogy nem sok tapasztalata van nagyjátékfilmek terén. Nem mintha ettől még ne rendezhetett volna egy nagyon ütős filmet, ami valami újat mutat ember és Isten kapcsolatáról, a magunkhoz vezető útról, a lét értelméről, az emberi kapcsolatokról, a hétköznapi misztikumokról, vagy a racionalitás és természetfeletti örök párharcáról. De nem tette… Kaptunk helyette egy filmet, ami felböfögi az unásig ismert részleteit a Bibliának. Érdektelen kérdéseket válaszol meg rosszul, vagy sehogy. Persze védekezhet a film azzal, hogy ez nem Istenről szól, hanem Paul életéről és annak válságáról. Viszont akkor ehelyt kérek szépen mindenkit, akik azonosulni tudtak főhősünkkel, hogy mindenképp meséljék el nekem egy kávé mellett, hogy milyen pluszt adott nekik ez az alkotás. Cinizmust félretéve. Nem feltétlenül tagadom egy felsőbbrendű entitás létezését és irányítását, de ha egy ateistát kéne meggyőznöm ugyanerről, bizton nem ezzel a filmmel kezdeném, mert elrettentőbb, mint a Vidám Vasárnap és a 700-as klub együtt.
